Selmeczi Elek: Németh Antal (OSZM, Budapest, 1991)

Orsz. M. Kir. Színházvezető- és Rendezőképző Akadémia, 1944.

Szűcs László Abony nagyközségben, szülőfalujában írott levelében elsősorban szkepszis nélkülisége ragadja meg az olvasót. Ez az irodalmi és zenei ismereteket szinte korlátlan mennyiségben felhalmozó és azokat elrendezni is tudó dramaturg-tanár a maga közvetlenségével, a földön járók biztonságával már első óráján szerénységével valósággal kiábrándít bennünket a titokzatosság leplébe burkolt dramaturg hivatásról: a dramaturgia nem tudomány, hanem ismeretkör. A legjobban képzett dramaturg is csak azt tudja megállapítani, hogy a dráma szerkezeti felépítésénél fogva, a színpadi nyelvvel egyeztetett stiláris szépsége révén megfelel-e az előadhatóság feltételének. Arra azonban nem tud választ adni, hogy sikere lesz-e a darabnak. A kiválasztott és előadásra előkészítendő darab szövegének meghúzásáról ilyen mindnyájunkat kétségbeejtő mondatokat jegyeztetett fel: ha a húzásnál ragaszkodom az irodalmilag kifogástalan, az író zsenijét igazoló gyönyörű mondatokhoz, a színházba nem jön be a kutya sem. Viszont, ha ilyen részeket kihagyok, más megvilágításban jelentkezik az író és másban a mű. Bármennyire fájdalmas, a mű (az előadás) jobban érdekli a nézőt, mint az író. A dramaturg itt jut igazi feladathoz: meg kell találnia a dráma belső értékeit, kifejező erejét hordozó mondatokat, hogy kellően érvényesüljön az író szerkesztő-művészete. A Szűcs Lászlóval fenntartott szorosabb kapcsolatomnak köszönhetem, hogy alaposabban megismertem a dramaturgiai ügykezelés rendszerét is. A Nemzeti Színházban akkoriban a dramaturg mellett két lektor működik: dr. Meskó Barna és Hankiss Szilárdné. Gáspár Margitnak abban igaza van, hogy lektori feladatokat lát el Pukánszkyné Kádár Jolán dr. is, de csak külsősként. Hasonlóan Kovách Aladárhoz, akinek Németh így nyújt támogatást írói munkájának gondtalan folytatásához. A két, illetve négy lektor szűrőjén átjutó darabok újraolvasása, értékelése Szűcs László feladata. Minden eléje kerülő mű adatait a lektor véleményével együtt rávezeti a darab kartonjára, feljegyezve azt is, hogy visszaküldték-e a darabot a szerzőnek; ha nem, akkor a színházi könyvtár nyilvántartási számát, ahol a darabot elhelyezték. Mondanom sem kell, hogy ez a pedáns ügykezelés a fiatal hallgatókat mennyire „kiborítja". Sokan vannak, akik igazolva látják azt a sajtóvéleményt, hogy a Nemzetiben burjánzik a bürokrácia. Amikor célzást teszek erre Szűcs Laci bácsinak, nyomban kész a válasszal: „Elfelejti, hogy a magyar színjátszást milyen szégyen érte a Bánk bánnal? Kollégái nem tudják, hogy évente három-négyszáz darab érkezik a Nemzetibe (!), s könnyen lehet, hogy ebben az áradatban ott rejtőzik egy mai Bánk bán. Hasonló fiaskót mi nem engedhetünk meg magunknak." Dr. Bíró Miklós a Színházi törvények és a szerzői jog előadója egészen más világba vezet el bennünket. Először hallunk a Nemzeti Színházról mint szabályrendeleti helyről. Ismerteti a Nemzeti törvénykönyveit 1842-től 1891-ig, majd a Németh-korszak belső jogrendjét és felépítését. 125