Bartha Andrea: Színpadi látvány a századelőn (OSZM, Budapest, 1990)

AXIX. század színpada

A XIX. század színpada Kéméndy Jenő újító szerepének jobb megértéséhez előbb tekintsük át a XIX. század elaggott, reformra szoruló színpadának általános jellemzőit. A színpadi tér felépítése nem sokban tért el attól a hagyományos alapszerkezettől, amely a barokk kor színházának volt sajátja. Ennek a szerkezetnek alapeleme a festett vászonfal: az ún. kulissza. A barokk időkben terjedt el, a díszletváltozás gyors eszközeként szolgált, a díszletfalakat kocsikon mozgatták ki-be. Később ezek szerepét nagyban átvette a zsinórpadlás. A kulisszák a színpad mélysége felé egymással párhuzamosan voltak elhelyezve, a színpad mindkét oldalán szimmetrikusan. Helyettesítették a színpadi tér oldalfalait, illetve takarták a színpad melletti oldaltereket és falakat. A kulisszapárok közötti járásokat utcáknak nevezték, ezeken keresztül járhattak ki és be a színészek is. Az utcák nagyban meghatározták a szereplők mozgásterét. A színpad hátterét vászonfüggöny, az ún. prospekt zárta le. A mennyezetet, az eget szuffiták, felső vászonfüggönyók jelképezték, ezek egyben az ún. szuffitavilágítás takarásául is szolgáltak. Az oldalkulisszák és a szuffiták gyakran teljed ívekké egyesültek. A színpadot a nézőtértől díszes vászonfüggöny, a cortina választotta el, majd ezt váltotta fel a kétfelől leomló bársonyfüggöny (Wagner újítása, Bayreuthból terjedt el). A fenti elemek alkották a korabeli díszlet vázát. A darabnak megfelelő díszlettípus kiválasztása, az elképzelt színpadi összhatás megfestése, majd a megfelelő díszletelemekre való lebontása volt a díszlettervező feladata. A színpadkép jellegét a háttér vászonfüggönye határozta meg: erre festették a jelenethez szükséges környezet - táj vagy belső tér - nagyobbik részét. A kulisszák, illetve az ívek ezt egészítették ki. Szinte minden a háttérre és a kulisszákra került, csak a legszükségesebb bútor, fa, szikla stb. voltak szabadon a színen. A kor díszlettervezésére nem a térformálás a jellemző, a díszletterv síkját nem vetítették a térbe, hanem ezt a síkot szabdalták fel egymás mögé helyezett síkokra. A tér inkább jelzett volt, térillúziót a kulisszavásznak és a háttér perspektivikus festésmódjával próbáltak kelteni. A színpadkép összbenyomása statikus volt; ezen lényegében nem változtathattak az olyan technikai trükkök sem, mint a Bayreuthban először alkalmazott, rendkívüli újításnak számító, ún. vándordíszlet (a háttér mozgatása két henger segítségével; a háttér vásznát egyikről a másikra csavarták, hogy az elvonuló táj, erdő stb. a mozgás, a vándorlás illúzióját keltse). Idővel számos más találmány is bevonult a színpadokra, sokat tökéletesítve a színpadtechnikán, de az emelő- és süllyesztőszerkezetek, a villany bevezetése, a vetítés, a forgószínpad és hasonlók csak bizonyos színpadi problémákhoz szolgálhattak megoldásul; alapjaiban nem változtatták meg a színpadtér felépítményét. Kéméndy, aki maga is sok újítás kitalálója, így vélekedik a színpadi technikáról 1907-ben: „A technika egyéb tereken való vívmányai hiába vonultak be a színpadra... mindmegannyi részlet, többékevésbé hasznos, célravezető és hatásos: de mégis csak részlet, mely a modern színpadot nem különbözteti meg a régitől, nem küszöböli ki azokat a hibákat, metyek a régi színpadot jellemzik, s amelyekből a színpad hazugságai s képtelenségei kényszerűen következnek." 1 A színpad látványrendszerének másik fontos összetevője a világítás. A színpad megvilágítása a század folyamán több fontos változáson esett át: a gyertyák és olajmé6