Bartha Andrea: Színpadi látvány a századelőn (OSZM, Budapest, 1990)
AXIX. század színpada
csesek fényéről áttérnek előbb a gáz-, majd a villanyvilágításra. A megvilágítás módja és alapelemei azonban szinte semmit nem változtak. A fényviszonyokat alapvetően meghatározta a rivalda-világítás, amely a színpad előterében, a nézőtér és a színpad közötti sávban húzódott végig. A rivalda-világítás alulról érkező, erős frontális fénnyel világította meg a színpadot, és ez kihatott a színészek játékstílusára is. A kor színpadi modorára jellemző széles gesztusok, túlzott arcmimika részben ennek a világítási formának a következménye, mivel elmosta az arcvonásokat, lapossá és természetellenessé tette az arcokat. A színpadi arcfestés is hangsúlyosabb, karakterizálóbb volt. A világítás további eleme a szuffita-világítás volt, amelyet több sorban, a menynyezetet helyettesítő vászonszuffiták mögé helyeztek el. Ez felülről világította meg a színpadot. Csak a század utolsó évtizedeiben terjedtek el az elektromos ívlámpák (a meiningeni herceg társulata használta először ezeket), amelyek lencsék és tükrök segítségével hatásos fényeffektusokat tettek lehetővé. A rivalda- és szuffita-világítás hatására mindent elárasztó, egyenletes fénv uralta a színpadot. Az árnyékokat ráfestették a kulisszákra. A fény kompozicionális szerepe ismeretlen volt, úgyszintén atmoszféra-teremtő képessége. A fénnyel való kifejezés inkább csak a jelzések szintjén maradt: világosabb vagy sötétebb van. Az alkony, a holdfény stb. utánzására szines üvegellenzőket használtak. A XIX. század tervezői néha mégis méltán váltottak ki csodálatot a kortárs nézőkből. Szűkös eszközeikkel, festék, vászon, deszka segítségével naturalisztikus részletgazdagságú, pompázatos világokat voltak képesek teremteni a színpadokon. Ezek a mutatványok nem általánosíthatók azonban a színházak és az előadások összességére. A színpadi dekoráció milyensége és minősége függött az adott nemzet színházi kultúrájának fejlettségétől, és főleg azoktól az anyagi feltételektől, amelyeket többnyire az uralkodó, az arisztokrácia, vagy egyes helyeken a feltörekvő polgárság tudott biztosítani. Általában véve az előadások kiállítása esetleges volt. A darabok nagyobbik feléhez nem készültek új díszletek, a díszletállományban már meglévő típusdíszleteket variálgatták, néhány elkerülhetetlen kiegészítéssel. Szinte minden színház rendelkezett az utca, város, falu, polgári szoba, parasztszoba, terem, templom, tenger, erdő, táj stb. alapdíszletek elemeivel. Új díszleteket csak a kiemelt, vagy ünnepi jellegű előadások kaphattak, ezt általában a színlapok ki is emelték, mint különlegességet, de a tervező nevét ritkán említették. A színpadon feltáruló látvány megtervezőjének lehetőségei tehát meglehetősen korlátozottak voltak. Korlátokat jelentettek még a kulisszarendszer, az eszközök szegényessége, a látvány alárendeltség^, a tervező helyzete a színházon belül, a korabeli közönség ízlése és elvárásai. Kéméndy felismerte a hagyományos, a kulisszarendszerű szcenírozás gyakorlati problémáit, hét pontban foglalta össze a kor színpadának fogyatkozásait: „1. Lehetetlen jó tájképeket ábrázolni rajta, mert kénytelenek vagyunk minden tájat őserdővé átalakítani. 2. Az elért képhatások modorossága, természetellenessége és festőietlen folthatása. 3. A kezelés lassúsága. 4. A díszletek és bútorok hiábavaló és gyors rongálása. 5. A világítás tökéletesítésének lehetetlensége. 6. A nagy tűzveszélyesség. 7
