„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

VI. „A SZÍNÉSZ KÉT SÍRBAN NYUGSZIK, HA MEGHAL: EGYIK A FÖLD, MÁSIK A FELEDÉKENYSÉG." (Jókai Mór)

mert paradoxonokkal lepte meg az embert: a konok szelídség és az erélyes emberszeretet ábrázolásával. Sok-sok évvel Voropajev ezredes után Illyés „Dózsájában" Lőrinc pap alakjában hökkentett meg újra a Ladányi-paradoxon. „Legnagyobb pillanata a második felvonásban az a jelenet, amikor Csáki püspökkel szembefordul. Végtelen düh izzik a hangjában, valami olyan elszánt szenvedély, amely már csak a gúny, a szarkazmus színein keresztül fejeződhet ki." - írta róla egyik kritikusa. Valóban, a szenvedély robbantotta felszínre minden színét: a lírát, a pátoszt, a gúnyt. A szenvedély, amit köznapian lelkesedésnek emlegetnek. Ladányi - mint a legtöbb színész - látszólag megvetette a színi bírálatot, gyönyörűen tudott beszélni a színikritikusok tudatlanságáról, ugyanakkor - mint a legtöbb színész - szenvedélyesen vágyódott kritika után. - Édes barátom - mondta egy könyvnap délelőttjén a Nemzeti Színház előtti sátorban -, a kritika nem fizetség. Tudod, mikor kaptam vissza azokat az aranyakat, amelyeket az életemből adtam a színháznak? Amikor Bajor Gizivel játszhattam Teodorót, a „Kertész kutyájá"-ban. Szeretett velem irodalmi pátosszal beszélni. „Édes barátom, aranyaim", gyakran használt bizalmas kettesben is ilyen kifejezéseket, mert lelke mélyén ő is író volt. Ismertem verseit, verses drámáját, színészi vallomásait, szenvedélyes életének e melléktermékeit, ismertem és irigyeltem értük, mert úgy tudott hinni bennük, mint tehetsége igazi aranyaiban. Teodoróban, Rómeóban, Agárdi Péterben. Bajor, az élet legnagyobb művészi élményét adta neki. A debreceni kocsmáros fia - aki a Nemzeti Színház egyik jelentős művészévé emelkedett - Bajortól valóban nagy fizetséget kapott, a tükröt, amelyben saját tehetségét is valóságosan pillanthatta meg. Valóságosabban, mint a gálánsán tisztelgő kritikában. Maradandó művészi termékei közül legjelentősebb a „Peer Gynt" alakítása volt. Ladányi Peer Gynt-lélekrajza arra a felismerésre épült, hogy az önmagáért való ember útja megsemmisülésbe vezet. Az álmodozó parasztlegény az ő alakításában romantikától mentesen, szinte kegyetlen realitással bontakozott ki előttem. Ladányi életre szólóan győzött meg arról, hogy Peer álmodozásának emberpusztító erővé kell torzulnia. Az ifjú Peer szépnek és költőinek látszó hazugságát a hazug valóság igazolásává érlelte Ladányi a férfi Peerben. A fiatal legény szarvaskalandját, lányrablását, éppen ezért nemcsak a szertelen játékos botladozásának ábrázolta, de a harácsolás és mások letiprásának kalandjait is előkészítette vele. A gynti és a Ladányi formálta hős önzésének drámai pompájával ajándékozta meg a nézőt, egy tragikus emberi élet, a nagy magányos, a megrendítően önmagáért való ember szent iróniával megfogalmazott alakjával. Az előadás híres nagy jelenetében az Aase halálakor láttam, hogy Ladányinak milyen nagy erőfeszítésbe került az új, általa alkotott Peer megvédése e jelenet könnyeztető hatásosságától. Küzdött a nagy alakítások emlékével, de ekkor folytatta a legnagyobb küzdelmét a lelke mélyén élő érzékeny fiúval is. Legyőzte mind a kettőt. Később megírt vallomásában megjegyezte, ezért a jelenetért megbocsátotta neki a közönség azt, hogy nem játszotta elég rokonszenvesen Peert.