Szekeres József: Vita a rendezésről (SZTI, Budapest, 1961)

Rendezés éa korszerűség. A Tyeatr szerkesztőségi cikke

egybeveti e népek művészetét azokkal a legújabb követeiményekkel, amelyeket a művészet elé a mai kor szab. A rendezői vita más résztvevőit is aggasztja a nemzetiségi művészet sorsa, fejlődésének utja. Vitánk e fejezete fölött a résztvevők között nem volt összecsapás. Nézeteik egybeesnek a nemzetiségi köztársaságok színházi élete főbb irányzatainak értelmezésében, nagyjából egyformán látják gyengéiket is. A kérdés felvetésében teljesen egységesek. így aggasztja a szinházi közvéleményt, hogy nemzetiségi színházaink jónéhány előadásában a sablonos "néprajzlság" elnyomja az élő és mai tartalmat, a nemzeti jelleg feltárása helyett a nemzeti életnek nyilvánvalóan elavult, az életben talán már fenn sem maradt, de a színpadon meggyökeresedett formái jelentkeznek. Egyes nemzetiségi színházak előadásaiban /mint erre a vita résztvevői mutattak rá/ a gondolatot legjobb esetben a témába való intuitiv behatolás helyettesíti. Konkrét emberek élő érzelmei helyett elvont temperamentummal, "letisztult" szenvedélyekkel találkozunk, az előadás általános képét illuzórikus szinrevitel és "gatyás" népviselet helyettesit!, s az egyik előadásból a másikba szinte változás nélkül öröklődik át, A nemzetiségi előadás különleges sablonja alakult ki, aminek persze semmi köze sincs az alkotás igazán népi forrásaihoz, az élő folklórhoz. Azok az elvtársak, akik erről irtak, teljesen helyesen kapcsolták egybe az ilyen előadások nemzeti formájának változatlanságát, elsablonosodását, megcsontosodását azzal a széles körben elterjedt felfogással, amely a nemzeti jelleget is tartósan meghatározottnak és változatlannak tekinti. A szinház, ha nem gazdagodott az élet uj ismeretével, a társadalomban, a világban végbemenő folyamatok mély megértésével, messze áll a kor parancsától, a követelményektől, amelyeket a kor állhatatosan a művészet elé szab tartalmi és formai viszonylatban egyaránt. - ü8 -