Szekeres József: A színpadi alak problémája, (SZTI, Budapest, 1961)

Alekezej Popov bevezető előadása

\ szerről. Bármilyen paradoxonnak hangzik is: Sztanyiszlavszkij művészi örökségét gyakran éppen alapvető és legfontosabb tézisének kiiktatásával próbálják elsajátítani. Ez a fő tézis: »az emberi lélek életének feltárása'. A rendszer kezdetleges elsajátítása azt eredményezi, hogy a színpadon bemutatott emberek belső világa szegényebbé válik. A rendszer vulgarizálásábol erednek azok a vélemények is, amelyek szerint Sztanyiszlavszkij tanításának követése unalmassá és szürkévé tette színházainkat. Különös reakció megy végbe, amikor egyesek eleven művészet helyett csak fecsegnek a rendszerről, amikor a pedánsak Sztanyiszlavszkij nevével leplezik szürke iparosmunkájukat. Ahelyett, hogy Sztanyiszlavszkij művészi felfedezéseivel előbbre haladnánk, egyesek közülünk kezdik újra felfedezni a már régen felfedezett Amerikát abban a hitben, hogy a szinház történetében példa nélkül álló ,saját módszert* alkotnak. Ám a művészet régi igazságai, amelyeket gyakran készek vagyunk közhelyeknek nyilvánítani, semmiben sem vétkesek. A hiba bennünk magunkban van. Az objektiv igazságok ugyanis egy szép napon merőben ujakká és mélyrehatókká válhatnak számunkra, ha valóban mélyen behatolunk lényegükbe. Ha a művész nem sajátítja el egyénileg és mélyrehatóan ezeket az objektiv igazságokat, nem haladhat előre következetesen és folyamatosan. Azt mondják, hogy Sztanyiszlavszkij örökségének védelmezői mesterséges korlátot állítottak az alakítás* elvét valló szinház és az átélés elvét valló szinház közé. Azt mondják, hogy az életben ez a két elmélet nagyszerűen megfér egy és ugyanazon színészben, egy és ugyanazon színházban. Am a dolognak az a lényege, hogy bár Sztanyiszlavszkij * A magyar szakirodalomban az "illusztrálás" kifejezést is használják. Mi az "illusztrálás" kifejezéssel az "alakítás" szélsőséges, "csak megjátszó", teljes egészében helytelen gyakorlatát jelöljük. /A szerk./ - 8 -