Szekeres József: A színpadi alak problémája, (SZTI, Budapest, 1961)

Hallgatási zónák

nek az az oka, hogy a színész csak ugy tes

z, mintha figyelne és értékelne, valójában azonban gépiesen várja a végszót, hogy bekapcsolódjék a párbeszédbe. És itt megint erről az átkozott végszóról kell beszélnünk. Bármit mondjanak is a színésznek, hogy figyelje a partnert, a végszót figyelő reflex erősebbnek bizonyul, mint hogyha a szinész alkotótudatához fellebbezünk. Ezért feltétlenül kell találnunk valamiféle technikai fogást az értelmetlen végszó elleni harcra. Az egyik ilyen fogást abban látom, hogy a szerepkönyvben kiirt végszót második végszónak,vagyis a közbevágásra szólitó tényleges jelnek kell tekinteni. De akkor hol van az első végszó? Rendszerint valahol előbb, s ezt már magának a színésznek kell megkeresnie és aláhúznia a darab szövegében. Az életben lezajló párbeszédek során beszélgetőtársunk gondolatát e gondolat mondattá formálódásának folyamata közben fejtjük meg. A színpadon hiányzik ez a megfejtés. Hasznos dolog, ha az első próbákon meghatározunk ós aláhuzunk egy-két szót, amely ellenzést, vitát vagy helyeslést vált ki, azaz szóbeli cselekvésre indit. Az első végszót,amelyből előre következtetünk a partner gondolatára, a ravasz felhúzásához hasonlítanám, a másodikat pedig a fegyver elsütéséhez, vagy ha ugy tetszik:az első végszó a kézlendités, a második az ütés. Ez nagyon kényes probléma. Az első végszó keresése elvezethet bennünket az első előttihez

. Nagyon helyes. Az az első vagy az első előtti végszó, amikor kitaláljuk vagy megsejtjük a partner gondolatát. S amint ez megtörténik, nagyon bonyolult folyamat indul meg: a szinész, aki röptében ragadta meg partnere gondolatát, önkéntelenül lélegzetet vesz,áőt néha törzsével előrehajlik, hiszen kitalálta a partner gondolatát! /Pedig a végszó még messzi van./ A színészben az első végszóra való aktiv reagálást kell kifejleszteni ós ezzel külön is kell foglalkozni: az első végszót alá kell húzni a partner szerepének szövegé- 72 -