Tompa Andrea (szerk.): Világszínház. 4 dráma. 50 éves az OSZMI (Budapest, 2002)

Gesine Danckwart: Mindennapi kenyerünk

belelépni. A kioszk. A pékség. A húsbolt és egy buszmegálló. Itt, bent nem fog történni velem semmi. Itt nem történik semmi.

Ela Csönd. Végre csönd. Mindenki elment. Ki a házból. Én még itt vagyok. Csendes humántőke-tartalék. Ezért nem tűnök fel elsőre. Korábban a férjem munkaerejének regenerációjáért feleltem. Ő azonban már nem áll rendelkezésre. Szóval fel kell tűnnöm, ha most magamból szeretnék valamit csinálni. Felelősséget fogok vállalni egy életért, s ezt külsőleg is láthatóvá teszem. El fogok menni itthonról, és erről a bankbetétem fog tanúskodni. Egy szám vagyok, ami nem tűnik fel igazán. De számítanak rám és a szociális kvalitásaimra, amelyeket szeretetnek hívunk, és a gyerekek felnevelésére szolgálnak. A tévében engem mindig viszontlátnak. Mindig nagyon tiszta vagyok, ez a legnagyobb érdeklődési területem. Egy új tisztítószertől táncra perdülök, aztán rámosolygok a csempéimre. De az új ételek is óriási örömöt okoznak nekem. Ilyenkor rohan az egész család az asztalhoz, néha még a szomszédasszony gyerekei is, akik nem ilyen szerencsések, és szürcsölik és csámcsogják magukba a vidám spagettiket. Ritkán kapok ezért puszit, mert nekem már egy halom ruhácskát kell egy különösen hatásos mosószerrel kitiszítanom. Akkor éppen egy aranyos anyuci vagyok, és a legkisebb fiam lő egy illatos gólt. Gyakran múltam is van. Egyike vagyok azon keveseknek, akiknek

még van múltjuk. Az én múltam egy hagyományokban gazdag sampon, amit már az anyukám is használt nálam, az én múltam a gyerekek, akik mindig az igazi ketchuppal fognak ebbe a házba visszatérni. Én akkor még mindig itt leszek. Ápolni mindig mások ápolják magukat. Az autók, amelyekben utazom, mindig nagyon praktikusak, és még a hálón se voltam soha. De most mindjárt kint leszek, és ott viszontlátjuk egymást.

Gala Azt mondták, visszahívnak. Még mindig itt várok.

Nelke Hogy mit csinálok? Nos, hogy mit csinálok... Ó, mindjárt folytatom. Éppen csak egy lélegzetvételnyi szünetet tartok. Éppen úton vagyok az új ugródeszkához, éppen most orientálódom újra. Most tartok az egyenes felé. Egészen biztos vagyok magamban, bár éppen eltévedtem egy kicsit, de ez nem fog sokáig tartani. Azon vagyok, hogy felvértezzem magam, hogy bizonyos hibákat ne kövessek el. Az embernek magasra kell tennie a lécet, hogy előbbre jusson. Résen leszek, és huss, már otthon is vagyok az új dolgokban. Kreatív vagyok, ha hagyják, csak most érzem magam kicsit puhának. Kitöltőm az összes nyomtatványt, szörfözők az oldalakon, de még az ezermárkás kérdést se tudtam megválaszolni, még az ezermárkásat se.

Gala Régóta nem ültem itt, a konyhában. Mikor főztem én itt utoljára?

Ela Én, én tudom. Most éppen egy üres arc vagyok. Most

l’ÍIOoSZÍnhaz • 2002/4-5

Cesim Danckwart / Mindennapi kenyerünk