Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Kolozsvár

KOLOZSVÁR

96

SZAKOLCZAY LAJOS

elvégzett. „Hogyan alakul át a mű képpé, színpadi jelenséggé" - Harag erre kereste a feleletet.

Az eddigi előadások nem a mű, hanem a mesejátékszabályait követték - érvel a rendező -, és a darabot mintegy „eltávolították a nézőtől". Harag egy lényeges párhuzamból indul ki, a Csongor és Tünde boldogságkereséséből, amely a ma emberének is élménye. A gondok, bármily szép is az elvágyódás, ma sem „Tündérhonban, üdlakon" oldódnak meg, hanem kemény csatákban, itt a földön. Hamisítás volna ez? „Minden úgy marad, ahogyan meg van írva, mindenki úgy beszél majd, mintha egy mesében venne részt, természetesen a valóság állandó jelenlétével." Nincs tehát csodafa, hármas út, aranyalma, tündér és boszorkány - legalábbis az eddig megszokott színpadra állítás értelmében -, van helyette egy hatalmas játszótér, s ezen történik meg a csoda. Képekben, a figurák aktív álmában és a valóságban. S mert a szereplők is le vannak fokozva, a romantikus ízek is átalakultak. E lakótelepi csoda tündérmese is, meg nem is. Különleges minőség: Vörösmarty drámaköltészetének színpadi nagykorúsítása.

De lehet-e Csongor és Tünde két mai fiatal, Mirigy zsémbes, a lakóközösség életét megnehezítő-megrontó házsártos vénasszony, Balga egy faluról városra került surmó? Ha igen, akkor könnyű lesz megszokni a többi átváltozást is: (Ilmáé a legegyszerűbb, hiszen Balga tükörképe) a három ördögfi belevaló punkfigurává válik, akik erejüknél-hatalmuknál fogva uralkodnak a játszótéren, a Kalmárból pedig egy pénzéért remegő, megtollasodott újgazdag lesz. S a többi („örökérvényű") jelkép is hasonló módon fordíttatik le: a fegyverrel és dogmákkal fenyegető Fejedelem, ha szabad kezet kapna, ma is porrá zúzná a világot, a Tudós meg kopottas, csak a szellemieknek élő, meghasonlott alak: kispénzű könyvmoly, aki nem veti meg a guberálást sem. Ezek után érthető, hogy az Ej sem csillagmagasból ereszkedik alá, fényes palástban, hanem egy jobb sorsra érdemes értelmiségi nő maszkjában jelenik meg. Lénye félelmetesen mutatja a szétroncsolt személyiség leépülését.

Harag „torzításaival" a mába jutott, a csodaútról egy másképp tündéri tájra: a fehér padok, a mászókák, libikókák, a lábbal hajtható körhinták közé. Gyermeki szemmel látja a teret - tágasnak, fényesnek, s ugyanakkor - mert a játszók közt felnőtt is akad - némelykor rejtélyesnek, megborzongatónak. A háztömbök szomszédságában lévő sziget nem azért szép, mert a süppedékes homoktalajon percenként újrateremtődik a csoda, hanem azért, mert a rendező játékot állítva a játékba, fehér ruhás kisgyermekek mint nemtők behozásával egy eddig figyelmen kívül hagyott részt emelt a középpontba. Színpadi látása ebben utolérhetetlen: az alapkoncepcióhoz