Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Kolozsvár

Csongor és Tünde a játszótéren

97

tökéletesen illeszkedő átcsoportosításokban. Vörösmarty nemtői - ének a légben - a színjáték ötödik felvonásában szűzies tisztasággal csilingelnek, s ahogy a Nemtőkirály mondja, rútat szemlélő jelenésük csak pillanatnyi: „Vissza, vissza, vissza; / A föld nem nekünk való. / Durva, zordon és csaló." Az előadás első részébe előrehozott jelenet már nem képzelt alakok harmatos tánca, hanem a leglíraibb valóság. A gyermeksereglet nem a „Menny kapuján" át érkezett ide, hogy jelenése ki is merüljön a „légi lak" dicséretében.

Ez az óvodáscsapat a maga örömére játszik; boldogságuk csak nagyobb lesz, mikor észreveszik, hogy más is élvezi a játékukat. Őket nézi majdnem mindegyik szereplő - ezért egyetemes a sétatéri színpad univerzuma -, és aszerint helyezkednek el, hogy igazságaik mennyire egyeznek a gyermekhad jelképezte tisztasággal. Legközelebb Csongor áll (amint lélekben is ő van hozzájuk a legközelebb), legtávolabb pedig a játszótér kerítésén csimpaszkodó három huligán: Kurrah, Berreh és Duzzog. A pádon könyvolvasásba merült Tudósnak talán ez egyszer adatott meg mosolyogni, a sámlin ülő Kalmár, valamint az ördögfiókákkal-huligánokkal majdnem egy (színpadi) mélységben levő Fejedelem is mintha fölengedne egy pillanatra zordságából. Csak Mirigy ül háttal, nincs mi megérintse setét lelkét. A gyermekek játékát szemlélők - a rendező koncepciója ezt is megengedi - jelen vannak mint szobrok; sután, a kábulattól mereven. A tudomány, a történelem, a politika, vagyis kényszerképzeteik „országútján" állnak - és valahol nagyon távol a gyermeki lélek egyszerűségétől.

Harag evvel a jelenettel akarta a nézőket - a színjáték figuráit és a nézőtéren ülőket egyaránt - átvezetni a mese világába. S a lírai kalandból, álom és való egybemontírozásával pontosan kifejezett valóság lett. S egyben színháztörténeti pillanat, hiszen a Nemtők jelenetét a korábbi előadások rendezői általában csak szükséges rossznak tartották, lefokozták vagy elhagyták. Ilyen nagy átcsoportosításokra a továbbiakban már nem volt szükség, jóllehet Mirigy lányának (Rókalány) megszemélyesítése ugyancsak a rendező dús képzelőerejéről tanúskodik.

Milyen a színpadra érett szöveg? Hajlékony, jól mondható. Megmaradt költői szépsége és filozófiája is. Csak rövidebb lett, maibb. Számtalan eset bizonyítja, hogy Harag György képi látása gyakran áldozatot is követel. A Csongor és Tünde nyelvében, szimbolikájában annyira kötődik a romantikához, hogy mai színpadon - ha csak az előadás nem oratórium - az egész egyszerre élvezhetetlen. A kolozsvári rendező jól tudta: az eddigi előadásokban legtöbbször a szövegek sikkadtak el, ezért olyan szöveget adott színészeinek szájába, amely összes árnyalatával tökéletesen érthető. Az átgon-KOLOZSVÁR