Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Kolozsvár

Csongor és Tünde a játszótéren

95

szességet követelt, szép emelkedettséget, s az így végigmondott szöveg színésztől és nézőtől is - ez utóbbitól, hogy türelemmel végighallgatta - bravúr.

Természetesen ezek az „unalmas" előadások sem tudták elfedni Vörösmarty zsenijét, hiszen a drámában a (pesszimista?) filozófia mellett erős hangsúlyt kap a népies humor. A mesének, ha jól bonyolítja a rendező, van olyan szála, amely még a kevésbé figyelmes nézőt is magával tudja ragadni. Egy kis Shakespeare-fölidézés (utalás a Szentivánéji álomra), egy kis halált megkísértő, de azért az élet értelmén is töprengő tudákosság, valamicske önfeledt játék és kacaj, néhány jó színész - ennyi elég is egy közepes előadáshoz. A nagy színésznek külön varázsa van, s ha érzi a szerepet, egyéniségével még a költő szavaihoz is hozzá tud tenni valamit. (Az első előadáson - 1879-ben a Nemzeti Színházban - Mirigyet Jászai Mari játszotta, Balgát Vízvári Gyula, a Kalmárt Ujházy Ede stb.) Ennek ellenére a Csongor és Tünde több mint egy századot csak botorkált. Olyan dráma volna, amely csak a könyv lapjain él? Melynek a színpadra állításakor azonnal kiderülnek fogyatékosságai?

Péterfy Jenő 1879-es kritikája mintha meghatározta volna a mű további útját is: „Kevés benne a drámai élet! A Csongor és Tünde jeleneteiben kevés a változatosság, az alapeszmével szemben itt-ott könnyű következetlenségek is csusszannak alá - mind oly hibák, melyek, ha a darab másutt keresendő költőiségéből keveset vonnak is le, de a színpad realizmusát erősen sértik. A humortól duzzadó, a költőiséggel tele jelenetek hatását néha-néha az allegóriái vonatkozások is csökkentik. Azon jelenet is például, hol a hármas úton Csongor előtt elvonul a gazdag kereskedő, a király, a tudós - semmi esetre sincs színpad számára gondolva."

Harag Györgyöt az ilyen, s ehhez hasonló kritikák dühösítették föl - ez nem Péterfy lebecsülése! -, s leszögezi: a Csongor és Tünde újraálmodásával Babits Mihály föltáró munkáját szeretné folytatni. Noha maga is több előadásban vett részt, nem átallotta többször is elolvasni a művet. A drámával kapcsolatos „fejlődéséről" - megvilágosodásáról - számol be az Olvasópróba című műhelyvallomásában. "Azon töprengtem, hogyan lehetne a Vörösmarty által szinte egyedülálló költőiséggel megírt játékot oly módon közel hozni a közönséghez, hogy semmivel se csorbítsuk Vörösmarty írói szándékát, sem a mű gondolati gazdagságát." Elképzelése szerint az írót kortársunkká kell avatni, vagyis a dráma társadalmi, filozófiai és emberi vonatkozásait le kell fordítani a színpad nyelvére. Azt az értelmező munkát kell elvégezni a színpadon is, melyet a Vörösmarty-irodalom nagyjából már

KOLOZSVÁR