Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Kolozsvár

Gorkij titka

89

zös munkának, a közös alakításnak azt az átélését amit most vitt diadalra nálunk Harag György? Vagy mit mondhatnánk ennek az Éjjeli menedékhelynek a Liviu Ciulei legutóbbi világhíres Éjjeli menedékhely-bemutatójával való egybevetése után? Sajnos, nem láttam azt az előadást; pedig milyen hasznos lenne az ilyenszerű komparasztika a színibírálatban. Annyit azonban eddigi színházi emlékeink alapján is elmondhatunk, hogy Harag Györgynek ez a mostani kolozsvári alkotása éppen a tegnapi teátrális konvenciók elleni következetes fellépésével bizonyult eredményesnek. Mély meggyőződésem, hogy akár a harminc évvel ezelőtti fényes előadások feledhetetlen hősei is kínosan teátrálisnak tűnnének ez alkalommal, ebben a környezetben.

Igaz, egykori nemes venyigék elő-előbukkannak a legnemesebb új szőlősök beállítása után is. így ütötte fel fejét, igaz, csak helyenként, pillanatokra, tegnapi játékstílus ebben a nagyon egybedolgozott, újféle stílusegységet hozó előadásban. László Gerő Szatyinja például közel három órán át teljesen más volt, mint amihez eddigi Szatyinok hozzászoktattak; azt tehát inkább a rendezőnek rójuk fel, hogy ez a Szatyin az előadás utolsó perceiben éppen olyan teátrálissá vált, olyan szónoklatot tartott, mint annyi elődje az elmúlt évtizedekben. Miért sajnáljuk ezt? Mert az előadás éppen a végén csúszott el az egykori tanköltemény-koncepció irányába, miután órákon át ellenállt neki. Ilyenszerű veszély, a teatralitás kísértése fenyegette Vitályos Ildikó (Vaszilisza) alakítását is; Széles Annát (Natasa) pedig olyan szentimentalizmus irányába indította el a rendezés, hogy a vászonra festett ikonszentjei is elcsodálkozhattak ennyi „lelki finomság" láttán.

Az együttes nagy része különben igazolta várakozásainkat; vagy először került ennyire a nézőtér figyelmébe. Kezdjük ez alkalommal is Pásztor Jánossal, akinek a felindulástól és a szesztől dadogó rendőre (Medvegyev) maradéktalanul fedte a szerepről és Pásztorról alkotott eddig elképzeléseinket, ha nem is hozott új színeket. Akár csak Bereczky Júlia vérbő kofaasszonya (Kvásnya). Meglepő viszont Senkálszky Endre igyekezete, hogy Kosztiljevje más legyen, mint minden eddigi Senkálszky-figura. Szerepét apró lélektani részleteiben dolgozta ki, hangban, gesztióban, mozgásban, mimikában módolta meg. Mintha eddigi konvencionálisabb színpadi létével szembefordulva indulna új kalandokra az „öregedő" Senkálszky. Találkozunk még vele. És lile Ferenccel is. Tatárja úgy került az egész játék előterébe, mintha eddig a színpadon se lett volna. Haragnál (is) minden szerep főszereppé vált ezen az előadáson, mint minden ilyenszerű rendezésnél az egész világon. Sokat köszönhet ennek Kakuts Ágnes (Anna), akinek a rendezés által talán túlexponált másfélórás haldoklása néha melodrámák hatáKOLOZSVÁR