Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Kolozsvár
KOLOZSVÁR 90 MAROSI PÉTER ráig jutott el, de ezeket a határokat sohase lépte át a művésznő, s nem szegte meg az előadás (érzelmi) fegyelmét. Először találkoztunk Váli Zitával (Násztya), bár láttuk már játszani. Nála aztán nyoma sem volt semmiféle konvenciónak. Mintha hideg fejjel etűdként formálná meg szerepét, de éppen ezzel a racionalitással emelte eddigi színpadi hagyományok fölé az érzelgős utcalány figuráját. Szerepet játszott szerepében. Az utcalány megjátszotta nekünk, a maga exhibicionizmusában, mindenféle „szívek harcának" a sémáit - ezzel a szerepre való rálátással lepte meg nézőit Váli Zita. Katona Károly pedig sok szerep után Aljoskával találta meg igazi helyét Kolozsváron. Úgy érvényesítette fizikumát, hogy tornamutatványoknak is beillő nagyjeleneteiben a fizikai cselekmény sohasem szorította háttérbe a lelkieket és az átélést. Nem voltak kiugró alakítások ezen az előadáson? Voltak viszont olyanok, amelyek gazdag művészpályák csúcsain hoztak - gyökeresen újat, újszerűt. Talán Csíky András művészetében is új szakaszt nyit a pipiskédé, finomkodó, kétségbeesettségét apró manírok mögé rejtő Báró megformálása. Nemcsak a nagyjelenetben ugat ez a Báró; végig apró ölebként szaladgál, vagy vonulgat ide-oda a rongyhalmazok között. Elvárja, hogy szeressék, s jár neki a csont. Irtóztatóan jó volt ez az alakítás. Akár Péterffy Gyuláé. Színésze szintén szerepjátszás a szerepben, de nem abba az irányba tolódik el, mint Váli Zitáé, hanem mindenféle idejét múlta konvenció elmúlásának a tragikuma sejlik fel benne. Ezen a színpadon a tegnapi nagy Gorkij-színészek játékstílusára leginkább emlékeztető Péterffy Gyula játékában vettünk igazán búcsút ezektől a konvencióktól. De búcsúzott valamitől Czikéli László is. Kiesese - ahogyan a vasait csikorgató, a munkájába belebambuló fusizó szerepét átélte, megszenvedte - mindenkit nagyon meglepett. Hiszen Czikéli volt eddig a legnyalkább huszár ezen a kolozsvári színpadon. De Gorkijhoz is ért: Harag bebizonyította. Utoljára hagytam pedig azt a négy színészt, akik nem is az alakításukkal, nem a részletekkel, apró játékok mozaikszerű összerakásával, lelki alapállás teljes hitelesítésével, teljes átélésével hordozták el (mégis) ennek az alakítások egyneműsítésére, kiegyenlítésére épülő előadásnak a fő terhét - szerintem. Négyük közül László Gerőt említem először. Szatyinja minden színházi emlékemet felkavarta vele kapcsolatban és minden emlékemen túlmutatott. Az említett néhány perc kivételével, órákon át neki köszönhettük elsősorban, hogy nem váltott át szentbeszédek hangvételére a bemutató. Semmit sem hallgatott el, amit eddig is kihallottunk Gorkijból, egyetlen érzelmi hangsúly sem sikkadt el nála, intellektusának prizmáján át azonban
