Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Kolozsvár
Pathetica '77 79 be fogja, a célra irányítsa. Ha ennél többre is képes, ha a látványosság és az ismeretterjesztés mellett művészi élményt is tud adni, az már kivételes teljesítmény. Harag György találkozott ugyan hasonló feladattal eddig is, de ennek az előadásnak annyira hatalmasak a méretei, hogy minden tapasztalatot már-már használhatatlanná tesznek. És ebben az újnak minősíthető helyzetben Haragnak nemcsak az előadás zökkenőmentes lebonyolítása sikerült, hanem - most, a bemutató után úgy érezzük, hogy elsősorban - az esztétikai értékteremtés is. A filmszerű szöveg filmszerű megoldásokat sugallt. De talán pontosabb, ha így fogalmazunk: olyan filmművészeti hatásról beszélhetünk, amelyet már a színházművészet is magáévá tett, és saját eszközeként él vele. Egy példa: a filmen a gépmozgás vagy a vágás emel ki egy-egy arcot, egy egy szereplőt a tömegből, a színházban - ebben az előadásban is - a fények teszik ugyanezt. Az eljárás végigkíséri az előadást, és nagyon szép, kifejező beállításokat eredményez. Itt jegyezzük meg, hogy ha nemrég egy vendégegyüttest dicsérhettünk a világítás mesteri alkalmazásáért, most láthattuk: a mieink is tudják ugyanezt (fővilágosítók: Orbán Kálmán és Dobay Tibor). Filmművészeti hatásnak minősíthetnők az előadásban gyakran alkalmazott „kimerevítést" is, ha nem tudnók, hogy valamikor milyen divatos színpadi műfaj volt az élőkép. Divatja elmúlt, kissé nevetségessé vált, újabban azonban mind gyakrabban láthatjuk ismét, feltehetően a filmhez szokott néző megváltozott látáskultúrájának köszönhetően is, de főleg azért, mert a rendezők megtanultak bánni vele: az, ahogyan Harag az előadást zárja a hősök néma, mozdulatlan tömegének képével, vagy ahogyan kimerevíti a plevnai ostromot bemutató jelenet csúcspontját, az az élőkép műfajának maradéktalan rehabilitálását jelenti. Végül említsük még meg a látszólagos filmszerűség ürügyén az óriási játéktér tökéletes kihasználását, a legalább négy síkban érvényesülő persepktivikusságot, az olyan remekléseket, mint az első részben a zenekari árok mélyéről felvánszorgó parasztok vagy a második részben az ugyaninnen kitörő ostromlók, továbbá a báljelenet illúziót keltő monumentalitását, vagy a második rész látomásos beállításait... Talán úgy foglalhatnánk össze a fentieket, hogy mindebben a filmszerűségnél fontosabb az, amit Harag Györgyről már máskor is leírhattunk: a színházművészeti eszköztár tökéletes ismerete s rendkívül igényes alkalmazása. A nagy partner: az opera. S nem azért van jelen az előadásban, hogy növelje a tömeget, hanem azért, hogy a hangszeres zene és az ének úgy szóljon, ahogyan kell: az előadás egyik leghangulatosabb pillanata Andrássy Gábor KOLOZSVÁR
