Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Marosvásárhely
MAROSVÁSÁRHELY 60 MIRA IOSIF lyozására épül. Erény ez? Vagy gyengeség? Nem célunk eldönteni, de tény, hogy napjaink rendezői között kivételes egyéniség." Harag György mai portréja szinte mindenben ellentmond az akkori véleményemnek, de a beskatulyázásnak is: a jól ismert művész és színházcsináló személyisége látványos és megjósolhatatlan átalakuláson ment át. Csaknem előzmények nélküliek azok az utóbbi években létrejött légies, rejtélyes, felkavaró, a tragikus és a groteszk között lebegő színházi költemények, mint a Özönvíz előtt vagy a Szerelem, amelyek igazi teatralitás előadások. És azoknak az emberi, életigazságtól és mély erkölcsi feszültségektől lüktető, eleven rendezéseknek, mint a Hatalom és igazság és a Lázadás a Caine hadihajón a mai Harag munkáiban nyoma sincs.- Érdekes lenne tudni, mi volt művészi pályának a fordulópontja, kedves Harag Gyuri -kérdeztem Az ember tragédiájának próbaszünetében -, vagy lehet, hogy nem is fordulópontról, hanem lassú átalakulásról van szó?- Én a pszichológiai realizmus fénykorában kezdtem a pályám: tanáraim, rendezők és színészek akkor alapították meg a marosvásárhelyi színházat, azt a kiváló iskolát, ahol Sztanyiszlavszkij színpadi realizmusának alapelveit alkotó módon ültették át a gyakorlatba. Telt az idő, és én még mindig ugyanúgy dolgoztam. Volt két-három jobb rendezésem, a többi középszerű kísérlet, bukás.- Ebben a korszakban élte a román színház a fénykorát. Ezek voltak az új teatralitás „őrült évei".- így van. Ezek voltak a hatvanas évek, színháztörténetünk nagyszerű évtizede. Én viszont mindeközben nem tudtam elrugaszkodni a kánonoktól. Hozzátenném: bírálóim segítettek, hiszen a színikritika figyelmeztetett arra, hogy milyen elavult színházcsinálásban tetszelgem. Ne értsen félre, nem arról van szó, hogy nem tudtam alkalmazkodni valami múló divathoz, egyszerűen képtelen voltam felvenni a kor ritmusát. Azt hiszem, hiányzott hozzá az élettapasztalatom, hiányoztak a megélt és megszenvedett dolgok. Szophoklész mondja egy csodálatos verssorban: „Újra élek és érzek, mert szenvedek..." Ezzel a gondolattal játszik Az ember tragédiája szerzője is. A szenvedés adja a létezés élményét. A művésznek teljes emberként kell élnie. Egy hosszú, talán túlságosan is hosszú gyötrődésen - vajúdáson? - mentem keresztül. Tíz évig tartott... Aztán egyszer csak magamra találtam, megtaláltam az igazi önmagam.- Az Özönvíz előtt című előadásra gondol ?
