Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Marosvásárhely

MAROSVÁSÁRHELY

54

KACSÍR MÁRIA

gyának és akaratának nem tud nevet adni, amely a vérével esküszik fel egy „í"-re, de vak nyúlkálással tapogatózik valami jobb hely után a nap alatt, hatalmat gyakorol és testvériséget áhít, a tudomány ígéretébe kapaszkodik és az élet bizonyosságát félti, ez a tömeg se nem rút, se nem szép, olyan, amilyen: ez maga az emberiség. Harag rendezésében a Tragédia nem egy filozófiai gondolata elhalványult, de cserében sokkal erősebb társadalmi hangsúlyt kapott az előadás, mégpedig a jelenben. A történelmi színek tulajdonképpen arra szolgálnak itt, hogy mai helyzetét és jövendő sorsát szemlélje benne az emberiség. Az emberiség, amelyen nem lehet kívül maradni.

A Tragédiaban a szakadék széle, amelyről Madách visszatorpan: az eszkimó-szín. „Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!" A természet (Éva anyasága), költészet és dal vigaszán túl Ádámnak ez az utolsó szava a Tragédiaban. És mellékes, hogy Madách a naprendszer kihűlése tekintetében tényszerűen tévedett. Ember és természet egyensúlya száz év alatt sok szempontból másképp, de bizonyos, hogy roppant ellentmondásosan alakult. Az ember utóbb olyan merészen avatkozott be a természet dolgaiba, mint eddig soha, romboló erőket ragadott el tőle, és bizonyos energiaforrásokat már-már véglegesen kihasznált. S ha nem is négyezer, hanem több millió évünk van még addig, amíg kedves napunk kihűl, az egyik legsúlyosabb probléma ebben a pillanatban az, hogy a Föld tekintélyes részén „sok az eszkimó és kevés a fóka". S lesz még, ki tudja, meddig. És ki tudná elsorolni a megduzzadt emberiség ezernyi problémáját? És ki mondhatja, hogy egy színházi előadásra mindez nem tartozik? Nem beszélve arról, hogy a Tragédia egyedülálló monumentális műformáját a vásárhelyi előadás valósította meg nálunk eddig a legmeggyőzőbben, amikor a színpadon le-föl viharzó nagyszerű sokaságban színpadi ábrázolás tárgyává tette az egyetemes emberiséget.

1975