Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Marosvásárhely
A Paradicsomon kívül 53 így gondolta-e őket végig Madách is?); de mivel egyszersmind álomképek, amelyeket ma álmodunk, s amelyek „a jövőnek végéig" kutató látomásokkal együtt mind az emberiség sorsát vallatják, azért a jelenidejűség a legtermészetesebben hozzájuk tartozik, s az egymást követő színeknek - ha nem is egyazon mértékben - ez adja legforróbb izgalmát. A színhely tehát: a paradicsomon kívül, mindörökké és önmagába visszatérően; ebben a keretben pergeti le Harag György a marosvásárhelyi színpadon, Romulus Fene§ díszletei között Madách drámai költeményét. A gesztus, amellyel a mennyet ráborítja a földre, minden pietizmust mellőzve is kockázatos, mert hát a rettentő álomképek után, amikor nemcsak eszmék csorbulnak ki sorra Ádám történelmi bajvívásaiban, hanem a tudomány ígéretei is gyengének bizonyulnak, hogyan nyerheti meg végül az ember a költészet vigaszát, amely „az Éden, egy késő sugára"? De azt hiszem, Harag megszívlelte - mégpedig az emberiség mai öntudatának fényénél szívlelte meg - a Tragédia befejezését illető kritikai észrevételeket. Nem vár választ az utolsó színtől, mint ahogy nem is lehet, még ha megnyugszunk is Éva diadalmas, az élet megtörhetetlen folytonosságával biztató anyaságában. Hanem inkább kérdez, az első színtől az utolsóig, és másképp, mint ahogy eddigi Tragédia-előadásokon hallottuk, láttuk. A Tragédiában sok súlyos kérdés hangzik el; van, amit az előadás mellőz, tompít vagy elejt (minden színpadi megvalósulásának elkerülhetetlen velejárója), de szüntelenül azt kérdezi: mi lesz az emberiséggel? Ami Harag György rendezését - szűkebb színjátszásunkban legalábbis - színháztörténeti eseménnyé teszi, az a tömeg szerepeltetése. A tömeg a színpadon (de már a sok szereplő is) eddig megoldhatatlan formai problémának látszott; most a rendező és a koreográfus - Kelemen Ferenc - közös munkájával: színészek, diákszínjátszók és a műszaki személyzet változatos és jól szervezett összeműködésével sikerült az előadás legplasztikusabb, legkifejezőbb és legmozgalmasabb elemévé tenni. De nem hiszem, hogy a színpadon felvonuló sokaságot, néhány szereplő megsokszorozott alakját (a Kepler-jelenetben a Tanítvány helyett diákcsoportot, a londoni színben a két koldus helyett egész koldussereget szerepeltet a rendező) csak szociológiai értelemben vett tömegnek kell tekintenünk, vagy akár - történet- és erkölcsfilozófiái szempontból - az egyénnel ellentétben a kollektivitást, az eszményi emberhez képest „a kislelkű tömeget" kell látnunk benne. Harag a viszonyt Ádám és a „tömeg" között másképpen látja, mint a Tragédia többi rendezője látta eddig. Ez a megduzzadt tömeg, amely itt tolong a tág, de neki mégis szűk színpadi térben, követ hord és névtelenül épít, aztán vá-MAROSVÁSÁRHELY
