Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Marosvásárhely

KACSÍR MÁRIA

A Paradicsomon kívül

Harag György vásárhelyi Tragédia-rendezése teljes ellentéte volt a tíz évvel korábbi kolozsvári előadásnak. Ha az a három főszereplő körül túl rövidre zárta a filozófiai költemény gondolatkörét, ez viszont nagy ambícióval tágította a színpadot modem theafrum mundiua. Sajnos elveszett benne Ádám és Lucifer, helyesebben az alakítások sohasem készültek el egészen, a rendező figyelmét annyira lefoglalta az előadás megkoreografálása. De gondolati hiátusai ellenére is monumentális előadás volt.

Amikor megkezdődik az előadás, és a tágas új marosvásárhelyi színpadon a teljesen nyitott háttérből, mintegy intésre, szürkén és harsányan elősereglik a hozsannás égi kar, így dicsőítve a teremtést, akkor a néző már tudja, egyetlen szempillantása alatt megérti, hogy a nagy Emberi Színjáték ezen a színpadon nem a mennyben kezdődik, és nem oda tér vissza. Az ember tragédiájának utóbb több olyan rendezése volt, amely az Urat és égi birodalmát messze a háttérbe, a hihetetlenség távolába helyezte, de itt nem ilyen egyszerű, ad hoc és pusztán formai megoldásról van szó. A tragédia kezdetén meglódul a háttér, és Harag György egyetlen szuggesztív erejű művészi mozdulattal lerántja a mennyet a földre. Komor, de lenyűgöző ez a kezdés, mindjárt messzire űz minden aggodalmat, ha bárki is attól tartott, hogy az előadás a dráma, és általában a tragikum tagadása lesz, egy lassan elavuló kordivatnak engedelmeskedő „demitizálás", „az Éden elvesztésének" és a költészet glóriájának profán lekicsinylése. Harag György nem „demitizál" vagy csak annyiban, amennyiben másképp jelöli ki színpadán az időt és a színhelyet. A bűnbeesés nem a bibliai múltban történik, hanem egy folyamatos jelenben, a dráma akkor kezdődik, amikor már „hontalan az isten", a felnőtt emberiség otthona pedig az a parányi és mégis hatalmas tér, amelyet magának körülkerített. S mivel a drámai cselekmény ma vagy legkorábban tegnap kezdődik, azért az előadás időtechnikája is módosul: a történelmi színek másképp el sem képzelhetők, mint „visszajátszás"-ként (s vajon nem