Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Marosvásárhely
Hagyományos dráma nem hagyományos előadása 51 hitvallásuk jellegzetes vonásait demonstrálják. Mint a fentiekből kiderül: ez nem a szöveg elvetése vagy megmásítása, hanem a darab értelmének egy színjátszó stílus eszközeivel való kiteljesítése. Az együttes játékáról ez esetben nagyobb dicséretet aligha lehet mondani, mint leszögezni, hogy minden egyes figurának jól kirajzolódtak az egyéni vonásai is. Az effajta játékstílus ugyanis, amely főként a színdarab légkörének, a színpadon megelevenedő élet koordinátarendszerének vonásait domborítja ki, könnyen járhat azzal a következménnyel, hogy elmossa a figurák egyéni jellegzetességét. Nagy és tudatos ábrázolóerő, karakterformálási készség kell ahhoz, hogy néhány vonással eleven és egyedi arcéllel rendelkező emberek vésődjenek be emlékezetünkbe. Gyarmati István érett eszközökkel érzékelteti ennek a korban tőle annyira távol álló, nyugdíjas mérnöknek a szenilitását; alakításának különösen kiemelkedő mozzanata: hosszas játszadozása a levéllel, melyet lánya annyira vár, melytől életéneksorsának egész alakulását függővé teszi. Szabó Duci egy tűrésben-törődésben eltelt élet egész keservét, szótlan önfeláldozását érzékelteti legjobb pillanataiban. A három lányt megtestesítő Szamossy Kornélia, Farkas Ibolya és Illyés Kinga minden mozdulatát, szavát, hallgatását helyénvalónak éreztük. S hogy ebben a modorban is lehet sokszínűségével elbűvölő alakítást nyújtani, azt Lohinszky Loránd fényesen igazolta. Jó volt Mende Gaby, Ferenczy Csongor, a fiatal Bodó Zoltán, s méltán sorolható ide Bartos Ede temetkezési vállalkozója is, bár az elején kissé túlcifrázta alakítását. Egy probléma adódik a rendezéssel kapcsolatban: az előadás élesen két részre tagolódik. Az első színességében is cikázó villámokkal terhes, feszes és maradéktalanul leköti a nézőt, a második rész viszont átalakul harsány tragikomédiává (itt-ott még olyan helyen is, ahol ez nem egészen indokolt), s a szereplők időnként cserbenhagyják saját játékszabályaikat, rádupláznak a dolgokra, kitartanak egy-egy szövegrészt vagy szünetet, elnyújtanak egyegy játékot. Egyszóval hangulatban, kedélyben olyan dolgokat kapunk, amelyeknek az első részben még búvópatakként rejtőző jelenlétével sem találkoztunk. A színpadi ábrázolásban pedig elrajzolások és kusza vonalak is meghökkentenek, anélkül, hogy ezeknek különösebb funkciójuk vagy jelentőségük volna. A marosvásárhelyi közönség egyelőre kissé értetlenkedve fogadja az előadást, pedig az, az említett hiányosságoktól eltekintve, meggyőződésem szerint, rendkívül érdekes kísérlet, amely esetleg új utakat nyithat meg középfajú drámáink korszerű színpadi megelevenítésében. 1974 MAROSVÁSÁRHELY