Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Marosvásárhely
MAROSVÁSÁRHELY 50 PÁLL ÁRPÁD Az első dolog, ami a terembe lépőt meglepi, Florica Malureanu és Kölönte Zsolt díszletének tágassága. A szobabelső egyáltalán nem intim hangulatú, a játéktér nagynak, sőt kissé nagyítottnak tűnik, s egyetlen széken akad meg a szemünk. Ennyi a berendezés. A halvány zöldesszürke, kissé penészesnek tűnő falakat ajtók, ablakok tagolják, s mint az ilyen stílusú előadásokon, melyek nem akarják az élet pontos másának látszatát kelteni, hanem az előadás színházi jellegét hangsúlyozzák, függöny sem takarja a színpadot. A játékban az átlagosnál nagyobb szerepet és jelentőséget kap a szünet, van úgy, hogy a csend hangsúlyosabb, mint maga a szó, többet sejtet, mint a szöveg, a lelkiállapotot pedig főként a mozgás fejezi ki. Nem sejtelmesen, hanem nyíltan. Ha a szereplő izgatott, ezt nem hanglejtésével, szóelharapással, ideges tevés-vevéssel érzékelteti, hanem legtöbbször hosszas, szótlan futkározással, vagy valami más hasonlóval. A szokványosnál hosszabb szünet és tagoltabb szövegmondás minket, nézőket is bekapcsol az előadás áramkörébe, s azt, amit látunk, hallunk, magunkban állandóan „lefordítjuk" a mindennapi nyelv szóhasználatára. Az előadásnak nem kell mikrotragédiák arányait megrajzolnia, a szereplők teljes hittel, a szokásosnál is nagyobb intenzitással, néha az üvöltésig elmenő hangerővel élik, érzékeltetik, harsogják keserveiket és fájdalmaikat, s a mondatok közötti szünetekben a szöveg bennünk, nézőkben, a mi tudatunkban nyeri el rendes arányait. Az arcjátéknak, a mimikának itt nincs szerepe. Ezek az emberek egytől egyig megszokták, hogy arcuk, hangjuk ne fejezze ki, hanem legtöbbször takargassa, fedje el érzelmeiket. Nem közvetlen, hanem közvetett ábrázolás ez is, sőt sokkal közvetettebb a többé-kevésbé hagyományosnál, csak épp más a kottája, mások a szabályai. Az ábrázolóeszközök nyersebbek, az egymásba átfolyó és színeződő hangulatokat csendben érő és hirtelen kifakadásokba torkolló belső hullámzások helyettesítik. A Szerelem esetében ez az ábrázolásmód a hagyományos stílusnál jobban, töményebben emeli ki a szereplők magatartásának, modorának közös vonásait és jobban érzékelteti a mikrotragédiák táptalajának jellegzetességeit. Sőt, szinte azt lehetne mondani: nemcsak egy történetet, nemcsak három emberi kisiklás lefolyását vázolja fel, hanem a vágyak feladásának, reménységek összezsugorodásának természetrajzát is érzékelteti. A rendezőnek és a színészeknek ezt a széles hatósugarú és a humánum bármiféle torzulása iránt érzékeny szemléletét könyveli el a néző az előadás igazi kortársi mondanivalójának, függetlenül a darabtól, melynek a mi számunkra természetesen semmiféle közvetlen aktualitása nincs. A darab ez esetben szemléltető tárgy, melyen a rendező és a színészek szemléletük és emberi-művészi
