Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Marosvásárhely

PÁLL ÁRPÁD

Hagyományos dráma nem hagyományos előadása

Barta Lajos: Szerelem

Többen és többször írtunk már arról, hogy középfajú drámáinknak a népszínműtől a népi játékig terjedő vonulata könnyen átalakulhatna az önismeret-ápolás, az ízléspallérozás legkézenfekvőbb anyagává, ha ezek a darabok nem esetlegesen és ötletszerűen kerülnének be a színházak játékrendjébe, s ha színrevitelükre legjobb rendezőink vállalkoznának. Érthető hát a várakozás, amellyel a marosvásárhelyi Állami Színház legutóbbi előadásának, a Szerelem bemutatójának hírét fogadtuk.

Barta Lajosnak a század tízes éveiből származó színműve, mint ismeretes, egy vidéki mérnökcsalád őrlődését ábrázolja. A cselekmény előterében Nelli, Lujza és Böske reménytelen boldogságkeresése, szabadulni akarása áll. A magyar Három nővér kevésbé álmodozó, kevésbé sóhajos lélek, mint Csehov Olgája, Másája és Irinája. Annyiban viszont sorsuk azonos, hogy a menekülési kísérlet nekik sem sikerül. Hármójuk közül csak a Komoróczyval frigyre lépő Nelli, ez a kétségbeeséstől hajtott, céltudatos vénlány arat vereséggel felérő, fanyar ízű győzelmet. Milyen általánosabb, a szó legtágabb értelmében vett mai mondanivalót fedezett fel Harag György, a vásárhelyi előadás rendezője, a Szalay lányok mikrotragédiájában?

Barta Lajos méltatói közül Ady Endre és Kosztolányi Dezső főként az író valóságismeretét, típusformáló erejét, műveinek század eleji értelemben vett életszerűségét emelték ki, s Kosztolányi külön kitért a realizmusnak, impresszionizmusnak és a szimbolizmusnak arra az egyéni ötvözetére, amely Barta írásaiban fellelhető. Csakhogy minket már ettől a század eleji világtól több évszázadnyinak is beillő társadalmi különbségek választanak el. A Szerelemnek az ötvenes évekből származó szatmári előadása már nem csupán a század eleji valóság megelevenítésére, hanem főként a bánatos szépség kiemelésére fektette a hangsúlyt, s így közvetve tanúskodott a darabban ábrázolt világ elmúlásának szükségszerűsége mellett. Ahogy visszagondolok a kitűnő szatmári előadásra, úgy tűnik, hogy az domborította ki