Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Marosvásárhely
Almaillat vagy pokolszag 47 Az üres tér nemcsak ketrec, ahová bezárták a három lányt, hanem szinte korlátlan mozgástér is, ahol futni lehet és kell valami elől a szerelemhez, önmagunktól a remélt kis boldogsághoz, a reménytelenségtől. Száguldanak vagy lopakodnak a színészek, esetleg - ahogy Jancsó filmjeiben - körbe-körbe mennek, megállás nélkül, szédületig. Általában nagyon szigorú, kidolgozott mozgás- és hangkoreográfiája van ennek az előadásnak. S ez is, az is elsősorban érzelmi állapotot, belső fülledtséget fejez ki - igen érzékletesen. A mozgás a vásárhelyi Szerelemben mindössze néhány vonalra, pályára korlátozódik: hosszanti és átlós nagy futásokra, amelyeket a színfal-ketrec állít meg, körkörös járásra, a komámasszony hol az olló-szerű szereplőtől szereplőig vezető bolyongásra és a halk, lábujjhegyi lopakodásra, mint a titkos reménykedés és félelem adekvát formájára. Minden egyes mozgáshoz megfelelő intenzitású, tempójú beszéd társul, amit - attól függetlenül, hogy suttogás vagy fájdalmas üvöltés formájában tör-e elő - mindig optimális természetesség, pátoszmentes tagoltság jellemez még azokban a ionescói közhelyekre emlékeztető párhuzamos monológokban is, amelyekben mindenki a saját szokványszövegét verklizi, de közben egy-egy értelmet hordozó szót nyomatékossá tesz, felismerhetően artikulál. Ahogy a mozgásban és a szövegmondásban felismerhetők a vezérmotívumok, ugyanúgy a dráma szövetéből is kiugrik néhány visszatérő mondat, mint például az adótiszt családtörténeti monológjából a „felütötték a vérpadot Eperjes piacán", vagy a mit fogunk csinálni, valamint tenni kellszerű hosszú, ideges séták alkalmával többször elhangzó kétségbeesett töprengést jelző, vagy pedig a záróképben olyan sokértelművé váló „milyen szép az élet, milyen gyönyörű a szerelem" sóhajból eltorzult üvöltéssé emelkedő központi értékű mondat. Mindezek a megoldások a filmes gyakorlatból ismert fontos részletek kinagyítási technikájára emlékeztetnek. Nehéz lenne ezeket az eszközöket a mi közhasználatú fogalmaink szerinti naturalista vagy realista jelzőkkel illetni. Pedig ez nem más, mint realizmus, csontra kopasztott, lényegre koncentráló, azt kifejező, s nem az apró, pepecselő részletek felszínén egyensúlyozó szokványrealizmus. Realizmus, amely lélektanilag, egzisztenciálisan legalább annyira hiteles, mint amit a fogalmon általában értünk. Csakhogy nem almaillatot áraszt felénk a színpadról, hanem kibírhatatlan pokolszagot. Ettől válik minden korhűségnél, minden múltidézésnél maibbá, korszerűbbé ez a színházi előadás. 1976 MAROSVÁSÁRHELY
