Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Marosvásárhely
MAROSVÁSÁRHELY 46 GEROLD LÁSZLÓ lust kíván, másmilyen kommunikációs gesztusrendszert, mint ha minden szék, képkeret vagy asztalterítő meghatározott miliő hangulatát árasztja. Ebben az előadásban is a miliő a főszereplő, lévén, hogy a Barta-színműnek is „főhőse", s a vásárhelyi előadás nem a mű ellenében, hanem mai értelmezésének érdekében készült, csakhogy kevésbé, illetve másképp meghatározott, mint a városi kispolgárságot idéző korhű berendezésű színpadon. Nem azt mutatja meg ez az előadás, hogy - amint azt Barta monográfusa pontosan megfogalmazta - „a kispolgári életforma keretei között nincs helye a boldogságnak, a nagyratörésnek, csak a számító józanságnak és középszerűségnek", hanem felülemelkedik a kispolgári boldogság és boldogtalanság problémakörén. A vásárhelyi Szerelem is a boldogtalanságról szól, csakhogy a szerelem reménytelen kergetése mellé a kilátástalanság, a kiszolgáltatottság érzését is hozzákeveri. A vizuális szegénység, a kifosztottság a lelki, érzelmi enyészetet idézi, de egyszersmind olyan bezártságra is figyelmeztet, amely nem egy család önkörébe történő, hanem egy általánosabb, nagyobb, családon túli bezártság parabolájává válik. S a csupasz, az enyészet nyomait mutató színpad, amely semmivel sem lokalizálja - sem térben, sem időben - Szalayék szobáját, hanem ellenkezőleg, mintha éppen a külvilágtól akarná izolálni, de nem azért, hogy holmi elvont, manapság divatos földön kívüli, esetleg világűri szimbólummá emelje, hanem hogy az izoláltsággal egyszersmind a kiszolgáltatottságra a Szalay-lányok tehetetlenségére is figyelmeztessen. A pontosan hatvan évvel ezelőtti ősbemutatóról író Kosztolányi Dezső kritikájában olvashatjuk: „.. .az élet föl tételes megállóhelyén - vagyunk -, ahol semmi sem történik. Milyen teli és fülleteg légkör." Nos, pontosan ennek a megállóhelynek a képzetét idézi a vásárhelyi előadás, azzal a különbséggel, hogy a „teli és fülleteg légkör"-t itt nem „egy csirkeól bomlasztó, sötét melegsége", nem „zongora és ábránd, sietős csókolózás..., kávé és templom, séta és kötés" árasztja, hanem a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség érzése. A reményüket vesztett lányok kétségbeesésük csúcsán a csupasz falakat döngetik, a nyitott ablakon kiáltanak, üvöltenek ki a semmibe, így jelezve, hogy a rajtuk kívül álló erőkkel, hatalmakkal állnak szembe, ezektől függnek. És ezen a ponton kap értelmet, teljesedik ki az előadás kafkai és becketti dimenziója is. Ezt pedig színészileg sem lehet a hagyományos eszközökkel kifejezni. Akár a játéktér berendezése, vizuális képe esetében, új formanyelvre, színészi gesztusrendszerre van szükség. S az előadás éppen azért rendkívüli, mert az együttes megtalálja és következetesen alkalmazza a mondandóhoz illő kifejezési formát.
