Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Marosvásárhely

Almaillat vagy pokolszag

45

S valóban, ahogy a kritikákból, tudósításokból kiderül, ezek az előadások lényegében a mű keletkezésének korát, a század eleji valóságot, ennek atmoszféráját, hangulatát idézik fel - igen sikeresen. Igaz, a realista stílus eresztékeibe csöpögtetett több-kevesebb csípős irónia vagy csak nevettető komikum - amelyről szintén olvashatunk a kritikákban -, mint a bőr alá fecskendezett idegen anyag, bizonyos elváltozásokat idézett elő, némi mai jelleget kölcsönzött az előadásoknak. Már nem csak a „polgári érzelmek tragikomédiáját" vagy a néhai „magyar úri osztály vegetálását" látják és igyekeznek láttatni, mint erre a Szerelem egyik előbbi, az ötvenes évek közepére esett felújítás-sorozatában példa volt, hanem megpróbálták a műnek általában a boldogtalanságról, a reménytelenségről, a semmivé foszló reményekről szóló, osztályokon túli, egyedi és egyszersmind általános emberi vonatkozásait felmutatni, idézőjelbe tenni minden konkrét kötöttséget. Persze ez a hagyományos színpadi rekvizitumokhoz való ragaszkodás miatt csak részben sikerülhetett. De bizonyos szabadabb, tehát korszerűbb színházi ábrázolásigény, emberi problémalátás így is kétségtelenül felismerhető, ahogy a méltatásokból kitetszik, főleg a kaposvári Szerelemben. A Bartaműnek nem a Három nővérrel való egykori, sok szempontból valóban találó rokonítása vezérel, amikor leírom: a Szerelem újrafelfedezésében és kissé újszerű megközelítésében valószínűleg a magyar színpadon is fellángoló új Csehov-interpretációknak volt jelentős hatásuk, aktivizáló szerepük.

A vásárhelyiek Szerelemje úgy kapcsolódik ehhez a csehovi szálhoz, hogy melléfonja a kafkait is, sőt - ha nem tűnik túl merésznek, azt mondanám, mert igaz - a Godot-várás becketti fonatát is felismerhetjük az előadásban.

Jól tudom, gyakori és sokszor nem eléggé meggondolt minősítési igyekezetünkben, jelzőhasználatunkban a kafkai és a becketti megjelölés erősen devalválódott. De itt, ebben a színházi előadásban mindkettő a lehető legteljesebb és legsértetlenebb értelmében, legmélyebb jelentésében tér vissza, rehabilitálódik.

Tévedés lenne azt hinni, hogy a vásárhelyi Szerelem attól mai, modern, hogy a színpadon nem század eleji polgári szoba látható, hanem csupasz, kopott falakkal, fényüket vesztett falitükrökkel, és a semmibe meg a semmiből nyíló kétszárnyú ajtókkal és üveg nélküli ablakokkal körülzárt üres tér - az egyetlen bútordarab egy meztelen szék - a játék színhelye, s hogy a három, férjet vágyó Szalay-lány és édesanyjuk nem korhű ruhákban, hanem a színésznők elhasznált, kifakult próbaruhájaira emlékeztető, konkrét divattól és kortól független öltözetben jelennek meg. De kétségtelen, hogy a külsőségekkel való ilyen radikális és következetes szakítás eleve más játékstí-MAROSVÁSÁRHELY