Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Epilógus

A legfiatalabb rendező

293

az egyetlen „járható útja". Egy ilyen kép rengeteget segített a színésznek. Persze alapvetően rá volt szükségünk, a rendezőre, ahogyan neki is ránk, színészekre. Szüksége volt az úgynevezett „rossz szemekre" is. Ilyen volt például Kölönte Zsolt, Florica Malureanu és a férjem, Héjjá Sándor is. Ők kegyetlen szeretettel mondták ki néha: „Zsákutca!" Ez persze rosszul esett Gyurinak - de elgondolkodott, elfogadta az igazságot, éjszaka aztán nem aludt, töprengett, esetleg el is utazott néhány napra, aztán újrakezdtünk mindent, elölről.

Szüksége volt a csapatra is. Ezt hívtuk mi VIII. B-nek. Ezt a nevet korán elhunyt, nagyszerű kollégánk, Köllő Béla találta ki. Egyszer a „gázkamrából" kiosont cigarettázni Bíró Leventével, gondolván, hogy Gyuri ezt nem veszi észre. Tévedett. Gyuri utánuk kiáltott: „Hol van Béci és Levente?!" Ők szégyenkezve visszasomfordáltak. Ekkor mondta Béci: „Utoljára a VIII. B-ben éreztem magam így." Vajon az egyre gyülekező, égi VIII. B. - Gyuri, Béci, Vadász Zoli, Kölönte, Péterffy Gyuszi (és Héjjá Sándor, aki e cikk megjelenése után nem sokkal szintén elhunyt - a szerk.) - min dolgozik most odafent? És vajon mikor üzeni le nekünk: „Zsákutca!"?

Barkó György

Főiskolásként dolgozhattam vele először. Kornyejcsuk Ukrajna mezői című „művében" kaptam néhány mondatot mint kolhozoslegény. A darabnak az a vége, hogy nagy öntudattal őrizzük a vetést a fagytól. Hajnali jelenet, megébredünk, és akkor az egyik színésznő, akinek rendelésre spriccoltak a könnyei, nagy pátosszal elkezdte a szöveget: „Elvtársak, Sztálin elvtársat láttam álmomban, és ő megdicsért bennünket, hogy ilyen becsülettel, meggyőződéssel védjük a vetést." És záporoztak a könnyei. Mi meg elfordultunk Gyurival, és röhögtünk. Röhögtünk, és csörgött a könnyünk. Fiatalok voltunk. Aztán még huszonötször dolgoztunk együtt, szerencsére jobb darabokban. A sors nagy ajándéka, hogy a munkatársai közé tartozhattam. Eszembe jut a Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Megkérdezte: „Van egy kicsi szerep, Peták, az öreg szolga, aki behoz egy öl fát. Ennyi az egész. Megcsinálná-e?!" „Uram, már hogy kérdezhet ilyet?!" És csináltam, boldogan.

Játszottam persze mást is, nagyobb szerepeket. Általa lettem én igazából színész. Felszabadított, elmúltak a gátlásaim. Mert bízott bennem. Nem volt neki fontosabb a színésznél. Az az egykori közös idő segít át most is a bajokon. Most, amikor Gyuri már nincs, mi meg átjöttünk ide, Magyarori

EPILÓGUS