Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Epilógus

EPILÓGUS

294

BÉRCZES LÁSZLÓ

szágra. Elmesélek egy aprócska történetet, amikor egy ügyelői baki miatt bizony mindketten megüthettük volna a bokánkat. Huszár Sándor A mennybemenetel elmarad című felejthető darabját játszottuk. Egy öreg cipőkereskedő szerepét kaptam. Kerestük a figurát, egyszer csak szólok neki: „Főnök, megvan! Ez egy olyan pasas lesz, aki úgy jár, mint aki folyton hanyatt akar esni." Már mutattam is. Gyuri elfogadta. De a másik ötletemet kicsit korrigálta: „Főnök, a felvonás végén még eléneklem, hogy nincs boldogság, nem is lesz soha, elvitte a Sztálin-orgona." „Az eleje jöhet - mondta Gyuri -, aztán ráengedjük a függönyt." Igen ám, de az egyik előadáson az ügyelő elfelejtette beadni a jelet, a függöny fennmaradt, én meg végigénekeltem a dalt. Gyuri feljött hozzám: „Nehogy azt higgye, csak engem visznek el! Elvisznek ám mindkettőnket!" Szerencsére nem lett semmi baj.

Én is ott voltam azon a hatvanadik születésnapon. Akkor jártam nála először. Mentünk volna ki a konyhába, de ő még visszaintett magához. Kérdezte, mit keresek én Vásárhelyen. Hebegtem, hogy a gyermek jön majd felvételizni, ilyesmi... Az jó, mondta ő. Most hajoljon ide, kérte, kínlódva már a beszéddel. Egészen közel hajoltam. Nézett rám a nagy szemével. „Hát tudja, mit? Kívánok magának sikert." Aztán a szeme elhomályosult. Kimentem, sírtam, mint a záporeső.

Tompa Gábor

Tíz éve volt a Cseresznyéskert vásárhelyi bemutatója. Körülbelül egy hónappal előtte kértek meg arra, hogy kövessem a próbákat egészen a befejezésig. A díszlet még nem volt kész, és Gyuri már nem is látta azt készen. Megdöbbentő volt látni a százkilósnak megszokott, erős Harag Gyurit, ahogy csonttá soványodva, negyven-ötven kilósán az utolsó pillanatokig dolgozott. Élni akart. Erről szólt az utolsó előadás, a Cseresznyéskert befejezése, amikor a magára maradt, öreg Firsz kétségbeesetten, egyre csak üti a padlót, és ismétli, én itt maradok, itt maradok. Firsz szerepében fjtefánescu szinte Haragot játszotta, ahogy lassan, jobb lábát nehezen vonszolva járt abban a furcsa térben, amit akár időalagútnak is tekinthettünk.

Mi is volt az én dolgom? Az az igazság, hogy az előadás üres térben már elkészült. Nekem csak alkalmaznom kellett ezt a menetközben felépülő díszlethez. A színészeknél is csak arra kellett vigyáznom, hogy megőrizzék azt a szándékot és frissességet, ami Gyuri fantasztikus próbáin már megszületett. Az utolsó napokról beszélek, de róla mégsem az elmúlás, hanem