Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Epilógus

A legfiatalabb rendező

291

ki magának tekintélyt. Esendő volt, mint bármelyikünk. Elismert, nagy rendezőként próba után sokszor odasertepertélt hozzánk, és 25-50 lejenként összekoldult magának vagy 200 lejt, hogy mehessen römizni. Fantasztikusan tudott aztán örülni, ha véletlenül nyert. Este hazajött, mi kérdeztük: „Na, mi újság?" „Ötven lejt nyertem, apám, ötvenet!" De teljesen össze volt törve, amikor veszített. „Nehogy megmondjátok kukának!" Élete végéig megmaradt okos, nyíltszívű, felnőtt gyerekembernek. A kicsi dolgoknak is nagyon tudott örülni. Talán a láger miatt. De erről ritkán beszélt.

Harag Gyuri híres, sokszor idézett története az Éjjeli menedékhely próbaidőszakában esett meg. Egy adott ponton kifakadt: „Gyerekek, kész, vége. Nem tudom megcsinálni, nem jut eszembe semmi, szervusztok. Hazautazom Vásárhelyre, ha eszembe jut valami, visszajövök." Három-négy nap múlva megérkezett, dolgoztunk tovább. Végül nagyon szép előadás született. Szerintem ma is nagy siker lenne - itt, Magyarországon... Ha visszagondolok Gyuri utolsó rendezésére, a Cseresznyéskertre, akkor hinnem kell abban, hogy az embereknek mindig szükségük lesz a színházra. Egy élet elmúlik - erről szólt az a megrázóan igaz előadás. És az utolsó próbák idején Gyuri már haldoklóit. De halála előtt másfél hónappal még együtt ültünk a konyhájában, és odaszólt nekem: „Jövőre megcsináljuk a Ványa Facszt!" Aztán elmesélte, hogyan képzeli el. Ha majd találok egy Gyurihoz hasonló rendezőt, annak megpróbálom elmesélni, hogyan is képzelte el Harag György a Ványa bácsit Ez a beszélgetésünk a hatvanadik születésnapján történt. Akkor láttam utoljára. Megjelentünk hatvan szál szegfűvel, meglátta, összecsapta a kezét: „Te jó Isten, Icuka, nézd ezeket a bolondokat! Vidd ki gyorsan a piacra ezt a rengeteg virágot, legalább lesz egy kis pénzünk!" Nevettünk. Ültünk a nappaliban, ő már nehezen tudott beszélni. De beszéd közben fogta a kávéscsészét - persze nem kávézott már -, folyamatosan a szájához emelte a kezét, mintha cigarettázna, persze nem volt semmi az ujjai közt. A reflex megmaradt. Fél óra múltán elfáradt, bevitték az ágyához. Ott boldogtalankodtak a tehetetlen testtel, és ügyetlenül tették az ágyra, Gyuri nagyot zuttyant. A fantasztikus humora még ekkor is működött. Kakuts Ágira és Klárira, a feleségemre nézett, szája nevetésre mozdult: „Ezt is olyan rettentő rosszul csináljátok, mint a színházat."

■

EPILÓGUS