Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Epilógus

A legfiatalabb rendező

289

szerény, önmagával szemben szinte igénytelen volt. Sokszor megtörtént például, hogy éjszaka mentünk haza, és eszünkbe jutott, hogy nincs otthon ennivaló. Bementünk a vasútállomás büféjébe. Ott árultak fasírtot, de az már zöld volt. Semmi pénzért nem ettem volna meg. Gyuri gondolkodás nélkül, boldogan falta. Annyira érződött, hogy neki, aki Auschwitzból megmenekült, már minden csak jobb lehet. Egyetlen, közös fehér ingünk volt, az egyik héten ő hordta, a másikon én. De könnyen lemondott róla, ha arra kértem. Ő tudta, hogy színes ingben éppen olyan jó élni, mint fehérben. Mindennek tudott örülni. Rengeteg ilyen élményem van még a kolozsvári időkből. Összetartoztunk. Ez abban is megnyilvánult, hogy sokszor összekeverték a nevünket. Neki mondták, hogy Taub, nekem meg, hogy Harag. Nem hasonlítottunk egymásra, de annyiszor láttak bennünket együtt, hogy összekevertek. Aztán jártuk a magunk útját, elkerültünk egymástól - földrajzilag. Egyszer aztán hallottam, hogy súlyos beteg. De én akkor már nem Romániában éltem.

Héjjá Sándor

Szokták kérdezni, miért volt jó rendező Harag Gyuri. Erről nekem mindig egy főiskolai vizsga jut eszembe. Szabó Lajos, a rektor vizsgáztatott. Az egyik hallgató kihúzta a Fösvényt. „Na, Krausz elvtárs, mondja el, milyen ember volt ez a fösvény!" Krausz ült, gondolkozott, aztán megszólalt. Sváb fiú volt, kicsit furán beszélte a magyar nyelvet: „Hát kérem szépen, ez a fözsvény egy nagyon zsugori volt." Én is csak ennyit tudok mondani: Harag Gyuri egy nagyon jó rendező volt. Abban biztos vagyok, hogy felmérhetetlenül sokat jelentett a magyar színjátszásnak. Nem tudom, kiket tanítanak ma a főiskolán, de úgy hiszem, neki Sztanyiszlavszkij, Reinhardt, Strehler és a többi zseni mellett lenne a helye. Órákig lehetne beszélni Haragról, a rendezőről, aki nem érte be a tegnapi megoldásokkal; a pedagógusról, aki fantasztikus türelemmel foglalkozott a kezdő - vagy nem kezdő - színészekkel; a felfedezőről, aki Kisfaludytól Sütőig, Petőfitől Székely Jánosig számtalan magyar drámaírót fedezett fel. Beszélnünk kellene a töprengő, mindig kételkedő emberről - na ezt az egyet sikerült eltanulnunk tőle, pechünkre. Én legalábbis régóta tele vagyok kételyekkel, és ez nem jó. Úgy értem, itt, Magyarországon nem szerencsés. Nem szeretik. Itt általában a kész megoldást kell elsőre előhúzni. Az ő bizonytalansága abból is fakadt, hogy noha mindig volt valami víziója, látta a majdani előadás szintézisét, az odaEPILÓGUS