Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Epilógus
Cseresznyéskert 283 bői a „dobozból", nem tudják elhagyni a színházat, eggyé válnak a falakkal, melyek közé mindörökre beléptek. Elemezzük most a darab tulajdonképpeni világát úgy, ahogyan azt a rendező - akinek ez volt a hattyúdala - látta. (Tudván, hogy Harag György évekkel ezelőtt már rendezte e darabot Újvidéken, nem lehet kétségünk afelől, hogy a román - és miért ne mondjuk ki, az európai - színház e nagy rendezője számára e mű idővel egzisztenciális rögeszme értékével kezdett bírni, melynek révén megfogalmazható lett volna a művésznek az alkotás folyamatán keresztül megtörténő egyfajta megváltása.) Hát igen, bármennyire is különösnek tűnik, ez a halódó és önmagát megmenteni képtelen (lásd Lopahin realista ajánlatát), ugyanakkor az életbe továbbra is nagyon szerelmes világ elszánt arra, hogy elmondhatatlan örömeiből és varázsából az utolsó pillanatig habzsoljon. A létfontosságú öntudatlanság világa ez, mely kevéssé érdeklődik létének értelme és jelenvalóságának jelentései iránt. Senki sem érti meg a másikat, és a látszaton túl senki sem kíváncsi igazán a másik életére. Mindegyik szereplő lényegében véve komolytalan, kivéve Lopahint, aki még ha képes is maximálisan profitálni ebből a tényből, nem foglalkozik önnön emberi állapotának lehetséges értékével. Beszélni rengeteget beszélnek, gondolkodni keveset, ritkán, vagy egyáltalán nem. Ahogy érik, sebtében élnek. És ez az emberiség, amely tudomást sem vesz önmagáról s menthetetlenül elvesztette társadalmi értékének érzetét és értelmét, mégis elégedett mindennel, ami vele történik, mert az élet minden pillanatának megvan a maga tagadhatatlan öröme. A rendező csak akkor „ítélheti el" ezt a világot, ha megérti és a maga valóságában, gyerekes, nem egyszer mesterkélt rajongásaival, alapvető és szimpatikus hanyagságával - melyből nem tudja kizökkenteni saját eltűnése sem - kelti életre a színpadon. Enyhe eltérés érezhető az előadás rendezői-díszlettervezői-zenei koncepciójának (Fátyol Tibor zeneszerző szuggesztív színpadi zenéje egyenértékű az előadás jelentéseivel, melyeket egyúttal erősít is) és a színészi alkotások minősége között, s ez egyes pillanatokban még akkor is az előadás belső feszültségének csökkenését idézheti elő, ha minden mozzanathoz rendezőileg pontosan meghatározott színpadi kifejezés és szemantikai érték társul is. Egy határig természetes, hogy a színészi alakítások „hőfoka" nem egyformán intenzív, ezúttal azonban néhány messze elmarad a „forrásponttól". A legsikerültebb színészi alakítások közé tartozik Ion Fiscuteanu Lopahinja. Hideg, éles, természetéből adódóan számító intelligenciája ősi ravaszságának egy magasabb szintje. Ion Fiscuteanu kereskedője sem boldo■ EPILÓGUS
