Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Epilógus

A Cseresznyéskert előadásának krónikája

279

resznyéskert (a főszereplő) sorsát szimbolizálja (egy adott pillanatig), megadja a Harag által elképzelt szimfónia hangnemét és előhívja a többiek szólisztikus bekapcsolódásait és felcsillanásait (szétszórt dialógus). Másképp hogyan is fogadtuk volna el, értettük és tapsoltuk volna meg Gajev- Mihai Gingulescut (a földbirtokosnő egyenértékű párját, egy hanyatlásban levő társadalmi osztály ugyanolyan tehetetlen és felelőtlen példányát); Trofimov-Cornel Popescut (az akarat és erő nélküli, intellektuális örök diákot, akit egy adott történelmi periódusban meghalad az emberi lét); Anya- Luminita Bortát, Varja-Marinela Popescut, Sarlotta-Livia Doljant, Dunyasa-Monica Risteat, Piscsik-Vasile Vasiliut, Jepihodov-Dan Ciobanut, még a Vándorlegény-Constantin Säsäreanut is (a hangulathoz tökéletesen illő, villanó jelenség, és az egyetlen szerep, melyet a rendező szöveggel - Jeszenyin sorainak oly kifejező előadásával - egészített ki, szimbolikus funkciója révén fontos, a komédiás létét és sorsát kifejező epizódszerep).

Ez a személyiségek sokfélesége ellenére is homogén csoport Lopahin-Ion Fiscuteanuval áll szemben (vállalkozó szellemű, aktív, józan, aggályok nélküli, aki elkerülhetetlenül részt fog venni a gordiuszi csomó elvágásában, de aki mégsem tud a csoportban széthúzást kelteni, sőt, ő is ugyanannak a várakozás/halogatás technikának alávetve, mint a többiek - lásd: házassági tervének huzavonáját). Neki csupán Jasa-Cornel Ráileanu segédkezik (egy eljövendő Lopahin „vázlata", akinek - bármennyire türelmetlen is - ki kell várnia emancipálódását).

A színészeknek, játékuknak köszönhetően érthettük meg a rendező koncepcióját, a drámai költemény újraalkotását, az előadás létrejöttét és ennek a Csehov-szimfóniának a kiteljesedését.

Ranyevszkaja-Silvia Ghelan - Lopahin-Ion Fiscuteanuval együtt - vezényli a szimfóniát, melyben egyazon „vezérmotívum" körül „régi témák" térnek vissza és „új témák" bomlanak ki, és amely paroxisztikusan a földbirtokosnő és lányai tragikus/nosztalgikus táncában, az egyetemes átmenet körhintájában (ahonnan kölcsönvettük a csillagrendszer fogalmát) éri majd el a csúcspontot. De csak egy adott pontig vezényli, mivel az előadás vége felé elhagyja a színpadot, hogy az ismeretlenségbe olvadjon. Ugyanebből az ismeretlenségből lép elő Firsz-Aurel §tefánescu, az elavult „remember" (a lakáj-jobbágy, saját előítéleteinek maradványa, aki képtelen osztálya hajdani felszabadításának fontosságát megérteni), mesterien veszi át a stafétabotot, megváltoztatja a Cseresznyéskert szimbolikus jelentését, túllép a darab valós történelmi pillanatán, shakespeare-i módon válik a színház, a színész egyetemes és különösen Harag György szimbólumává:

EPILÓGUS