Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Epilógus
EPILÓGUS 278 HORIA HOR§lA A csillagrendszer/csapat A várakozás/halogatás-technika és a szétszórt dialógus előadáskonstruáló és szerepépítő, koordináló elvként működik. Minden szereplő autonóm entitás: egyrészt megszabott társadalmi osztályhoz, kategóriához, réteghez való tartozás révén determinált, másrészt egyéni, egyedi sorssal rendelkező. Ezért lehetetlen (és hatástalan) „tipizált" emberi arcélek megrajzolása, de ugyaninnen eredeztethető minden egyes szereplő pszichológiai alkatának összetettsége is. A kérdéskört (minden bizonnyal) megbeszélték, körüljárták és (a próbák során) megoldották, mert a világos szituáció tökéletesen észlelhető az előadásban. A szereplők autonómiája ugyanakkor relatív, mert egy olyan koherens rendszernek - csillagrendszernek - van alárendelve, amely egyéni „pályák" logikus kombinálódásából felépülő és precíz szabályozottsággal működő - „pályán" mozog. Tehát amint a színpadi tér birtokba vétele megtörténik, a rendszer gépezete kifogástalanul működik (lásd például a szekrény „dicsőítését", vagy a mezőn, illetve a bálban játszódó jelenetek kitűnő csoportozatait és átcsoportosításait, vagy a távozást előkészítő momentumokat stb.). A Csehov-hősök ily módon teljes összetettségükben jelennek meg; sorsukban, illetve jellemükben megfogalmazódó kétértelműség - mint annyi más ellentmondásos emberi sors esetén - kiváltja bennünk az elítélés/ együttérzés reakcióját. Ez a reakció könnyíti meg számunkra az adott történelmi pillanat síkjából az általános emberibe való átlépést is. (Tökéletes intuícióval és érzékenységgel veszi észre Daniela Cräsnaru: „A cseresznyéskert több, mint egy valós, jelzáloggal terhelhető terület; a lélek térsége, ára egyetlen pénznemben sem kifejezhető, eladása nem old meg semmit, elvesztése - bármily szomorú - nem menti meg tulajdonosait". Anatolij Efrosz pedig, aki maga is rendezte a Cseresznyéskertet Moszkvában, a Taganka Színházban, ezt mondja: „Csehov megérti, hogy minden veszteség - az akár elkerülhetetlen is - keserűséget okoz. Fáj a lelkem, hogy eltűnik egy értékes civilizáció, melyet meg szerettem volna őrizni, és még jobban fáj a lelkem, ha azokra az emberekre gondolok, akik nem veszik észre a veszélyt, mely fenyegeti őket, akik védtelenek az élet elkerülhetetlen átalakulásaival szemben"). Számos színészi mestermunka létezik ebben az előadásban - írja kritikájában Dinu Kivu a Contemporanulban. Mind csodálatraméltó, tesszük hozzá. De egyik sem lehetne érvényes (és megzavarná az összkép harmóniáját) a Silvia Ghelan által megtestesített kiváló Ranyevszkaja nélkül, aki a cse
