Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Szabadka-Újvidék
SZABADKA-ÚJVIDÉK 254 GEROLD LÁSZLÓ Ha az ember egyszer elvesztette a múltját, akkor a jelenben is csak magányos lehet. De talán ennél is súlyosabb veszteség, ha a jelenünket veszítjük el, mint a Cseresznyéskert szereplői. Kivált, ha a jelen elvesztése a hely elvesztését is jelenti. Ahogy a Három nővér az időről, úgy a Cseresznyéskert az időről és a helyről szól. A Három nővér szereplői a múltból, a moszkvai emlékek közül érkeznek, a Cseresznyéskert szereplői a cseresznyéskertbe érkeznek. Ott az idő iránti nosztalgia kap hangot, itt a hely iránti nosztalgia. A Cseresznyéskert két hangsúlyos pontja az érkezés és az elutazás. Kezdetben Firsz, a matuzsálemkorú szolga várja az érkezőket, akik majd magára hagyják Firszet. Érkezéskor játékos örömmel pakolják szét a lepellel borított fehér kupacot, amely a gyerekszobát rejti, távozáskor viszont újabb és újabb tárgyakat dugdosnak a lepel alá, hogy ne maradjon itt semmi. A hely elveszett, vinni kell mindent. Az érkezés az öröm, a távozás a halál jegyében zajlik. Az első felvonás végén, a ház újbóli birtokba vételének pillanatában Ánya, a kamaszlány bújik, temetkezik önfeledt, játékos boldogsággal a fehér lepel alá, az előadás zárójelenetében pedig Firsz, a házban felejtett öreg szolga ül be a kupacba, mint egy fehér sírba, élve eltemetkezve. A házban csak ő maradt, ő, aki sohasem birtokolta ezt a házat, aki csak idegen, cseléd volt benne. Van persze különbség is a Három nővér és a Cseresznyéskert szereplői között: az előbbieket rajtuk kívül álló erők taszították az enyészet, a magány ingoványába, az utóbbiak önpusztító módon maguk siettetik katasztrófájukat. Most, utólag döbbenünk rá, milyen sokat tudott rólunk Harag György, milyen pontosan látta múltunk és otthonunk elvesztése miatt bekövetkező tragédiánkat, a romániai magyarságét éppen úgy, mint a vajdaságiét. Vagy csak arról van szó, hogy az igazán jó előadások minden korban mást, újat tudnak mondani? Ha viszont pontosnak érezzük a rendező kínálta múlt- és jelenképet, joggal merül fel bennünk a kérdés: milyen jövőképet képzelt Harag? Egyáltalán van-e jövő múlt és jelen nélkül? Harag receptet nem ad, orvosságot nem ír fel. Nem az a dolga. Ő csupán megjelöl egy lehetséges utat. A bezárkózást. Ez lenne a megmaradás, a túlélés útja? Esetleg egyik útja? Az egyik lehetőség, amit választhatunk. De minek? A csipkefüggöny sírban, ahová a Vány a bácsi szereplői bezárják magukat, életre kelni már aligha lehet, legfeljebb múmiává aszalódni. Annak, aki egyszer majd vállalja, hogy megkeresi a Harag-rendezések közös formai jegyeit, a Csehov-triptichon kimeríthetetlen kincsesbánya lesz. Formai vonatkozásban sokkal kevésbé tekinthető összefüggőnek Harag György két utolsó újvidéki rendezése, az Édes Anna és A buszmegálló.
