Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Szabadka-Újvidék
SZABADKA-ÚJVIDÉK 250 GEROLD LÁSZLÓ Ha Harag György rendezéseinek koncepcióhordozó jegyeit keressük, akkor első helyen föltétlenül az előadások légkörét kell említeni. Ennek megteremtése után, ezen belül, a részletek tekintetében valóban nagyvonalú a rendező. Ha szituációt és légkört sikerült kialakítania, akkor az egész előadást a széthullástól biztosan megóvó koncepcióburok lehetővé teszi számára, hogy az egyes jelenetek végleges megformálásában színészeivel együtt keresse a megoldásokat, a próba valóban azt jelentse, amit szó szerint érthetünk rajta. És még az sem zavar, ha visszatérő, többször alkalmazott eszközökkel találkozunk. A három Csehov-rendezésben például ilyen visszatérő elem a fehér szín, egy-egy színpadi kellék, vagy a színészek változó beszédtempója. Nem egy részlet a sorozat előző darabjaiból kölcsönzött „új" ötlet. De ez természetes is. Nemcsak a lehetőségek szűkössége következtében, hanem az egyes előadások összefüggése és végső soron a rendező személye folytán is. És feltehetőleg a többnyire azonos színészcsapat lehetőségei szintén nem egy ismétlődő megoldásra kényszerítették a rendezőt. Három színészünk - Soltis Lajos, Bicskei István és Pásthy Mátyás - kapott Harag mindhárom Csehov-rendezésében szerepet. Mindhárman, akárcsak a két vagy egy előadásban szerephez jutó többi színész, pályájuk nagyon jelentős állomásaként kell hogy számon tartsák Harag György Csehov-rendezéseiben nyújtott teljesítményüket, amelyek ezúttal, rendezőközpontú esszé keretében, inkább az alakítások jellegének megmutatása és nem a játék kritikai minősítése céljából figyelemreméltók. A korszerű színjátszás - a rendezés megváltozott elve, szerepe szerint - a színészi jelenlét kérdését tartja legfontosabbnak, nem ideálja a tolmácsoló, a betűhíven alakító, az aprólékos lélekrajzi ábrázolás szabályai szerint eljáró színész. A szemlélet az utóbbi évtizedek avantgárd színházi törekvéseinek a hozadéka, de mint minden kategorikus elkülönítés, ez sem támadhatatlan. Hogy a jelenlét sem pusztán önmagától adott színészi erény, azt Soltis Lajos vagy a színészi technikázást sem megtagadó Bicskei István három-három alakításának párhuzamos elemzése szépen bizonyíthatná. Mindkettőjük teljesítményei korszerűek. Soltis Andreje és főleg Lopahinja (Asztrovja már kevésbé) mégis lényegében különbözik Bicskei Ványájától, Trofimovjától és Tuzenbachjától. Andrej, de kivált Lopahin - úgy tűnik - azzal hatásos, hogy egyszerűen jelen van, a jelenlétével hat, nem az eszközeivel. Asztrov esetében keveredik a kétféle színészi módszer. Mert nyilván az eszköztelenségnek hihető jelenlét sincs híján a szerepformálás színészi technikájának, csakhogy ez kevésbé látható. Míg Andrejjel és Lopahinnal szemben Ványa is, Trofimov is, Tuzenbach is tetten érhető színészi eszközökkel
