Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Szabadka-Újvidék
SZABADKA-ÚJVIDÉK 248 GEROLD LÁSZLÓ mellé sorakoztató - másik darab kezdődhetne. Harag György rendezései némileg módosítanak ezen a csehovi dramaturgián. Ő sem drámákat szerkeszt Csehov műveiből a színpadra, hanem kitalálja a történetek végét. De a csehovi lehetőségeken belül. És ez lényeges. Harag nem lekerekíti, nem befejezi Csehov nyitott, befejezetlen történeteit, hanem előadásainak expozíciója szellemében jár el. És teheti, mert az expozíciók csak látszólag azonosak a csehovi darabkezdésekkel. A Három nővér első felvonása - láthattuk - Haragnál nem a semmittevés, az unalom nyugalma, amelyből a szereplők eljutnak majd a csendes, elégikus fájdalomig. Nála az indítás tele van feszültséggel, az egész első felvonás hirtelen kitörések és erőltetett fegyelem villódzásaiból áll, és ennek megfelelően alakul a befejezés is: az erősödő katonazene hangjainál az egyszerre beszélő, majd kiabáló nővérek szimultán fájdalma árad felénk, csap fel az égig. Csehovnál Firsz a Cseresznyéskert kezdő jelenetében még nincs a színen, csak később a szomszéd szobából tipeg át kezében bottal, fején cilinderrel, így is jelezve, hogy nemrég érkezett az állomásról, közvetlen utána már Ljubov Andrejevna és Anya is belép. Az előadásban Firsz a cseresznyés felől jön - a közönség is abból az irányból érkezett -, gyenge színházi távcsövet vesz a kezébe, a cseresznyés felé fordulva kémlel, végül pedig, amikor távozni akar, szintén a cseresznyés irányába indul, de nem juthat messzire, valami fehérség - fehér semmi! - útját állja. Az előadás befejezése tehát nem csak egy sikertelen ajtómegnyitás, kilincslenyomás. A Vány a bácsi előadásban ugyanaz a csipkefüggöny, amely a kezdő jelenetben a kertbe és a múltba tekintés ködfátyolát vonja a színpad két része közé, a zárójelenetben az élve eltemetett, de önként, a maguk tehetetlensége folytán eltemetett szereplők koporsófalává alakul át. Csehovnál szó sincs semmilyen függönyről. A kiemelt kezdő- és zárójelenetek alapján hiba lenne arra a következtetésre jutni, hogy Harag drámákká fokozza, változtatja Csehov szándékosan drámaiatlan történeteit. Mindössze az történik, hogy felerősíti azt az életérzést, amely Csehov műveiben lappangva jelen van. Felerősíti, mert a színpad törvényei így követelik, és mert a rendező életérzése, aminek kivetülése az előadás, szintén így követeli. Ezen belül Harag semmit sem változtat. Nála is unalmas ürességről beszélnek a szereplők, csakhogy ő szükségszerűen, lévén, hogy színházban van, a verbális tartalmatlanságot eljátszatja. Közben hangsúlyeltolódás következik be az eljátszott, megjelenített semmittevések - a rendező kitalálta expozíció és befejezés közé szorítva - belső intenzitása felerősödik. Az egymás utáni epizódok nem kis drámákká alakulnak, mindössze azt láthatjuk, hogy a rendező, mint Aladdin a szellemet
