Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Szabadka-Újvidék
SZAEADKA-ÚJVIDÉK 246 GEROLD LÁSZLÓ körül a család. Már mindannyian tudják: az apa, a zsarnok gyilkolt. És azt is tudják: megtiltotta, hogy elárulják. Újabb kép: félkörben székek. A család ül némán, mozdulatlanul. Belép az apa, a betegágyból kelt fel, alig áll a lábán, de sorra lebirkózza mind a három fiát, székeket dobál, tör, zúz... Váltás: teljesen üres a színpad, de körbe-körbe tárva-nyitva az ablakok és az ajtók, ömlik be a fény. A meny feljelentette a gyilkost. Megjelenik a felügyelő, majd amikor a letartóztatási parancsért távozik, az apa utána megy, lelövi. Ezt követően beöltözik fekete egyenruhájába és - nyugodtan, mint aki jól végezte dolgát - elmegy: feljelenteni magát. Zárókép: visszakerült a hatalmas asztal. Enni kellene, de nem lehet. A legidősebb fiút várják a börtönből, megérkezik, kezében az apa fekete katonakabátja - a zsarnok nincs többé. Mégis: sírás, jajszó. Lassan felszabadulnak a nyomás, a zsarnok lidérce alól: „El kell felejtenünk őt is, a halálát is. Élni kell, élni mindenképpen..." - mondja egyikük. Már csak a feleség sír. A többiek az asztalon teremnek, összefogódzkodnak, táncolnak, ismét dobognak a cipősarkok: elnyomják a sírást. Élni kezdenek... Az egyes képek leírása pontosan megfelel a darab - Alfonso Sastre: A szájkosár - tartalmának. De hogy mégsem pusztán szokványos tartalmi felmondás, azt a képek felidézése után szükségtelen bizonygatni. Szerencsésebb lenne inkább színházi tartalomnak nevezni egy-egy Harag-rendezés képekkel „elmondható" sorát. Szerencsésebb lenne - az eszközök jellegzetesen színháziak lévén tehetném is -, de nem teszem, mert attól tartok, így Harag György előadásait színházi eszközökkel elmondott darabtartalmakra lehetne redukálni. Holott többek is, mások is ennél. Aki olvasta is, látta is a Cseresznyéskertet, a Három nővért és a Ványa bácsit, az megbizonyosodhatott felőle, hogy a három Harag-előadás tartalma nem azonos a három Csehov-darab tartalmával. Legkevésbé azért, mert az előadásokban nyoma sincs a jellegzetes orosz vagy századfordulós világnak. Természetes is, hogy nincs. Még a Három nővér, vagy a Ványa bácsi táncbetétjei sem sajátosan oroszosak. Harag, másokkal ellentétben, ellenáll az efféle korbeli vagy nemzeti jellegű csábításnak. Nála a tánc, az ének nem tapsvadászó közjáték, nem lazítás, hanem az adott drámai helyzetből következő életérzés spontán emberi megnyilvánulása. Nem feloldja a drámai csomópontot, hanem érzékelteti, akár egy sikoly, egy kiáltás, egy erőteljes mozdulat vagy egy hosszú csend. És akár azon a rendezői „ötletek" vagy megoldások, amelyek a színház nyelvén - de nem az írói utasítások szöveghű követésével - mondják el, nem az irodalmi szöveg tartalmát, hanem a rendező
