Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Szabadka-Újvidék
SZABADI-ÚJVIDÉK 240 GEROLD LÁSZLÓ Ahogy Asztrov menekül, amikor duhajkodása miatt elszégyellte magát Szonya előtt, hasonlóan viselkedik Szonya, amikor a doktor távozása után Jelena lép be, s őt a két személyre terített asztalnál találja - egyedül. Gyorsan félrehúzza az asztalt, rejtené a „bűnjelet". Annál is inkább, mert Jelena első kérdése: „A doktor hol van?" Tehát, mindent tud. Eddig Jelena és Szonya szinte közvetlen kapcsolat nélkül volt jelen, de most, hogy kettesben vanank, színt kell vallaniuk. Lassan, félve, nem tudva a másik mit gondol, mit akar, hogyan viszonyul majd, közelednek egymáshoz, míg végül megölelik egymást. Jelena bizalma jeléül hosszú, kötött sálját is Szonya fejére teszi, majd egyre gyorsuló léptekkel körbejárják a színpadot. Jelena észreveszi a borosüveget, örömmel kapja fel („Igyunk pertut!"), Szonya pedig teljesen elérzékenyül a hirtelen fellobbanó barátságtól. Jelena ölére hajtja a fejét. Később már üvegből isznak, és Szonya megvallja szerelmét. Jelena viszont bánatát. („Én pedig unalmas epizódalak vagyok. A zenében is, a férjem házában is, valamennyi kalandban, egyszóval, mindig, mindenütt csak epizódfigura voltam... Én nagyon, nagyon boldogtalan vagyok.") Nyomatékül még egyszer iszik a keze ügyében levő üvegből, Szonya pedig nevet. „Te most mit nevetsz?" - kérdezi Jelena. Nyilván arra gondolva, mitől lehet jó kedved. De nem foglalkozik ezzel a gondolattal tovább, inkább barátságuk bizonyítására felajánlja, hogy ő most éjnek évadján zongorázik Szonyának. Csakhogy lehet-e? Szonya elmegy, megkérdezi az édesapját, Jelena pedig egyedül maradva a tágas helyiségben, átfogja az egyik dúcot, és talán boldognak érzi magát, mert forog, forog... Szonya visszajön, és szomorúan közli: „Nem szabad." Jelena a saját dúcánál marad, Szonya a vele szemben lévőt karolja át, egymásra néznek. Hátravetett fejjel és a dúcot magukhoz kulcsolva sokáig nézik egymást, miközben többször elismétlik: nem szabad... nem szabad... nem... A harmadik felvonás kezdő jelenete, miközben a „Herr Professzor" - ahogy Ványa bácsi hívja gunyorosan Szerebrjakovot - által összehívott, nagyjelentőségűnek előlegezett „ gyűlés" megkezdését várják, általában a légy zúgását is érzékeltető unalom, a semmittevő várakozás képe szokott lenni. Harag ide talán az egész előadás legnagyszerűbb játékát találta ki. A cselédek egy óriási aranyozott keretű álló tükröt hoznak be. Ruha és kalappróba lesz. Szonya és Jelena előző felvonásbeli zárójelenetéből következhet az ötlet, mivel most már barátnők lettek, szórakozni akarnak - zongorázni nem volt szabad -, és mindketten szerelmesek is. Ruhákat hoznak be s aggatnak az oszlopra, raknak a székre. A két nő jóleső semmittevéssel vizsgálja magát és egymást a tükör előtt. Amikor egy-egy pillanatra kimennek újabb és újabb ruhákért, akkor -
