Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Szabadka-Újvidék

SZABADKA-ÚJVIDÉK

238

GEROLD LÁSZLÓ

löki magától a férfit - mellett hatásosabb megoldás is létezik. Például a játékosságnak az a formája, amely nem vonz, hanem elutasít.

Amikor Ványa fellengzősen, de lényegében elkeseredetten szóostromba kezd („Itt van, tessék, itt az életem, itt a szerelmem, hová tegyem őket..."), Jelena enyhe, játékos fölénnyel kineveti. Közben hosszú, kötött sálját Ványa fejére borítja, csavarja - hálóba került tisztelt uram, kacérkodik, de játszik is vele -, majd amikor ez sem vezet célhoz, akárcsak a többször már el-elhangzó, nem kizárólag kíváncsiskodó kérdés („Hol a doktor?"), akkor újabb elutasító cselhez folyamodik. „Ma is ivott?" - kérdezi Ványától, aki kénytelen bevallani, hogy igen, mert így „inkább látszik életnek az élet..." S ekkor Jelena nem kioktatja vagy figyelmezteti, ahogy várnánk, hanem ő is kézbe kapja az üveget. Meghúzza. Nem is egyszer. Láthatóan neki is szüksége van a pótszerre.

Miután Ványa magára marad, következik hatalmas vallomásmonológja („Tíz évvel ezelőtt..."), amelyet a rendezés egyetlen szóval sem kurtított, jóllehet a különben rövidebb magánbeszédeket sem kímélte, aminek csak az lehet a magyarázata, hogy ez a monológ - Ványa a függőágyban ülve mondja el, borosüveggel a kezében, vagy legalábbis a keze ügyében - nem csupán elszomorító („Itt állok ostobán, becsapva..."), hanem ebben az előadásban komikus is. Ilyenné teszik a színész mozdulatai, artikulációja, teljes viselkedése. Részeg ember fölböffentése, de nem a hagyományos pityókás rájátszásokkal, s épp ettől lesz komikus, de emberien igaz is.

Ha már Ványa és Jelena szenved, akkor Asztrov és Szonya sem tagadhatja meg önmagát.

Míg Ványa a függőágyban ülve hangos számvetést végez, megjelenik a doktor, a gitárját pengető Tyelegin kíséretében. „Indulj kunyhó, indulj kályha, a gazdának nincsen ágya..." - énekli Asztrov, és széles gesztusokkal, erős dobbantásokkal táncolva vigad. Addig pihen csak, amíg a vén podagras és szeszélyes professzor asztalán ottfelejtett orvossághalmot magába nem önti. Ez a közjáték azonban nem csupán komikus betét, hanem magyarázó jellegű részlet is: az idős professzor és szép, fiatal felesége, Jelena Andrejevna, tehetnek róla, hogy ő ilyen hangulatban van, hogy szomorkodvavigadni kényszerül. Az orvosság-pusztítás után - dühös, elkeseredett gesztus ismerhető fel ebben, nem úgy, mint Szimeonov-Piscsik hasonló, inkább áldozatvállaló jelenetében, a Cseresznyéskertben -, még elszántabb, még vadabbul döngeti a padlót. A szántszándékkal túljátszott, már-már ripacskodó jelenet a rendező véleményét is tartalmazza. Akárcsak az az apró, szinte észrevétlen jelzés - Asztrov doktor egy piros szegfűvel a szájában ropja a