Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Szabadka-Újvidék

SZABADICA-ÚJVIDÉK 236 GEROLD LÁSZLÓ Ványa nem így találja. Neki egyáltalán nem tetszik az idő. Előrejön a szín­pad szélére, felénk fordul, a közönségnek mondja: „Ilyen időben kedve vol­na az embernek felkötni magát. Hátul a függöny mögött a szolgáló hangja hallatszik: „Pipi, pipi, pipi­ké. .." A férfiak egyszerre odaszaladnak, általános zűrzavar, baromfikerge­­tés. Majd váratlanul négykézlábra ereszkedve térnek vissza, és kutyákként mindenkit megugatnak, körülugrálnak. Elsősorban Jelenát ugatják körül, ő azonban most már érti a tréfát, megtanulta. Nevet. Jókedvűen sétál, majd az előszínpad közepén levő nyugágyba ül. Hátulról egy hang kiált be: „Itt van a doktor úr?" Asztrov, mint ki tudja kötelességét, tudja, hogy nem szabad késnie, azon­nal indulni akar. Csehov utasítása szerint „szemével a sapkáját keresi", Harag előadásá­ban Asztrov a sapka helyett a táskáját keresi. Körbetekint, majd egy elnéző mosollyal megindul a ragyás képű Tyelegin felé, mozdulatából látszik a szándék: Add csak ide, pajtás, tudom, hogy te dugtad el! Néhány lépés után megtalálja a táskát, felveszi, visszafordul a színpad közepe felé. Táskáját jel­legzetes mozdulattal a tarkójára emeli. Jelenára pillant: „Osztrovszkijnak valamelyik darabjában van egy ember - mondja -, akinek hosszú a bajusza és rövid az esze... Hát ez vagyok én. Nos ajánlom magam." Menet közben még néhány szót ejt, nem minden szándék nélkül, birtoká­ról. Jelena érti a célzást. Szeretné, ha Asztrov még maradna. Kíváncsiskodva próbálja marasztalni: az erdőről, Asztrov doktor nagy szerelméről érdeklő­dik. De hozzáteszi még: „Maga fiatal ember, ahogy így elnézem... Nos, har­minchat-harminchét éves lehet. Én nem hinném, hogy az valóban ilyen ér­dekes, csak erdő, folyton csak erdő. Egyhangú lehet." A nyugágyban ülő Jelen mögött figyelő-álló Szonja megérzi a veszélyt, közbeveti magát: az erdő dicséretébe kezd, leckeszerű pontossággal ismétli azokat az érveket, amelyeket, nyilván nemegyszer, a doktortól hallott. Aszt­rov megdicséri, mint ahogy a jó tanulókat szokták, hozzálép, átfogja, és folytatja az erdő dicséretét. De néhány mondat után már ellép Szonya mel­lől, Jelena elé áll, és neki fejti ki véleményét, mert már replikája elején, Szon­ya mellett is, tulajdonképpen Jelenához beszélt. Monológja végén ismét a tarkójára illeszti táskáját, meghajlik a szépasszony felé - „Ajánlom ma­gam," -, és a nézőtéren keresztül távozik. Szonya utána indul, de megáll az előszínpad szélén, integet, a tekintetével követi. Jelena Andrejevna a nyug­ágyból fordul Asztrov után.

Next

/
Thumbnails
Contents