Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Szabadka-Újvidék
SZABADKÁ-ÚJVIDÉK 222 GEROLD LÁSZLÓ Ideges mozdulatlanság. Csak Mása sétál. Képtelen egy helyben maradni. Hol sietős léptekkel, hol tétován bolyong a többiek között. Karját mellén magára kulcsolja. Ez a felvonás általában Irináé. Tuzenbachhal véglegesítették: összeházasodnak. A báró azonban párbajra megy Szoljonijjal. Többé nem tér vissza. Ebben az előadásban ez a felvonás Másáé. Ő többet veszít, mint a húga. Andrej jelenik meg. Borosüveggel a kezében. Elveszti önuralmát, tépi magáról a ruhát, fetreng, utálattal szidja a városbelieket. („A városunk már kétszáz éve fennáll, százezer lakosa van, de egy sincs, aki hasonlítana a másikra, egy hős sincs, sem a múltban, sem a jelenben, egy tudós sincs, egy művész sincs, nincs egyetlen csak egy kicsit is jelentékeny ember, aki felkeltené az irigységet, akit szenvedélyesen szeretnénk utánozni... Csak esznek, isznak, alusznak, aztán meghalnak...") Ettől a jelenettől az első felvonás tempóját veszi át az előadás. Andrej kiborulása Mása számára „felhívás a táncra". Zokog. Fetreng. Kétségbeesetten dobálja magát. Versinyin elment. Csak Kuligin maradt itt. Ő Mása mellett áll, és némán nézi. Tudja, ha a roham elmúlik, minden úgy lesz, mint régen. A távolban pisztolylövés. Mása velőtrázóan felsikolt. A sikoly, az érzelmi jog szerint, Irinát illette volna. A lövés Tuzenbachhal végez. De a sikolyra Másának is legalább annyira szüksége van. Kuligin megpróbál idétlenkedéssel jókedvet teremteni. Távolról mind hangosabban szól a katonazene. Távozik a városban levő katonaság. Gyerekeit utánzó, idegesítő gügyögéssel berobog Natalja. Előbb Irinát oktatja ki ízléses öltözködésből, aztán bejelenti, hogy kivágatja a kerti fasort (a cseresznyéskert sorsa kísért), végül pedig kibírhatatlanul rikácsolni kezd: „Ki hagyta a pádon ezt a villát... kérdem?" A zene tovább erősödik. Mindenki beszél. Mása is, Olga is, Irina is. Szimultán zűrzavar, amit egészen elnyom a fülsértőén felerősödő zene. A befejezés a „jaj, csak tudnánk, miért élünk" kétségbeesése. A nővérek mondatai nem egymás után, nem egymásból következően hangzanak el, hanem egyszerre, általános hangzavarban, amit fokoz, a kibírhatatlanságig felerősít a katonazene. A megszenvedett magány, az állandóan kísértő egyedüllét, ami a műben éppúgy jelen van, mint mindannyiunk mindennapi életében, Harag György
