Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Szabadka-Újvidék

SZABADKA-ÚJVIDÉK

218

GEROLD LÁSZLÓ

ládi körülményeinek időnkénti felvillantása (két kislánya s felsége van, aki olykor megmérgezi magát) és filozofálgatásának közhely szintje egyértelműen bizonyíthatja, hogy Versinyin ezredes is krónikus belső egyensúlyzavarral küzd. Mivel mindenki másképp közlekedik a szivacson, ő, kialakított emberi alapállásának megfelelően, mintha tojáson járna, óvatosan, minden lépésre ügyelve lépked, ahogy reflexei felételezik: ki tudja, mikor érkezik valaki a hírrel, hogy az a hóbortos asszony megint ráijesztett. Majd pedig, mikor a Prozorov-ház állandó vendégeként udvarol a szép Másának, akkor Kuligin felbukkanásaitól kell tartania.

Sajátos, hogy kik boldogulnak a szivacstalaj ingoványán: Natalja és Szoljonij, meg részben Kuligin és Csebutikin.

Natalja gyors, határozott léptekkel vonul végig, mindig egy szolgálólány követi, neki nincsenek lelki dilemmái, nem ismeri a belső labilitást.

Kuliginről ez nem mondható el, de ő a formák embere, akinek mindig volt és van ideje meg ereje gyakorolni, így értelmezi ő a közismert ép testben ép lélek mondást. Arra törekszik, hogy mindig úgy lássák, neki, gimnáziumi tanárnak és udvari tanácsosnak, mindig rendben a szénája. Ezt a látszatot kívánja tornagyakorlataival hitelesíteni. Azt már nem veszi észre, hogy mennyire ellenkezik ezzel a látszatviselkedéssel Mását kémlelő settenkedése. („Nőm nagyszerű, nőm kitűnő asszony, én egyetlenem, szeretlek... Igazán csodálatraméltó asszony... Boldog vagyok, boldog, boldog, boldog.") Ilyenkor koncentrációja csökken, és bizony ő sem ura a lépteinek, járása elbizonytalanodik.

Más a helyzet a doktorral. Ő többnyire ücsörög, keveset közlekedik, amikor pedig erre vállalkozik, akkor részeg, s természetszerűen dülöngél, holott igazi problémája nem a külső, a látható, hanem a belső, az átélt egyensúlyvesztés. („Huszonöt évvel ezelőtt még tudtam egyet-mást, de most mindent elfelejtettem. Mindent, talán nem is vagyok már ember, csak tettetem mintha kezem volna, lábam volna, fejem volna. Talán nem is élek már, és csak úgy rémlik nekem, hogy megyek, eszem és alszom... Tegnapelőtt beszélgettem a klubban; azt mondják, Shakespeare, Voltaire... És nem olvastam, egyáltalán nem olvastam, de olyan képet vágtam, mintha olvastam volna... Talán az is csak úgy látszik, hogy élünk, és tulajdonképpen nem is vagyunk. Semmit sem tudok. Senki sem tud semmit.")

Szoljonij Nataljához hasonlóan igyekszik nem átvenni, nem - mint fertőző betegséget - elkapni azt a hangulatot, állapotot, ami a többieket jellemzi. Csakhogy lényegében ő sem kevésbé sebzett. De ő a figyelő, a mellőzött mozdulatlanságával próbál kifogni a kertszivacson, így leplezve saját hibáit. („Ha