Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Szabadka-Újvidék
Harag György választása 213 csipkelődő, különc Szoljonij - „És megfordul, dermedve már, mögötte, most a medve áll" - a sás közül egy halat, elevenül fickándozó pontyot hajít a napozók közé. Felugrálnak, és némi izgalom után folytatódik az apró monológokból, hangosan gondolkodásokból kialakuló „beszélgetés". Ám hogy mennyire disszonánsak a „minden, minden, minden jól van"-t mintegy önmaga megnyugtatására ismételgető szavai Olgának, azt jól mutatja Mása reakciója. Amikor Olga kifejti, hogy ő szeretné az urát - csak lenne -, Mása ingerülten a magasba röpíti a nála levő könyvet. így fejezi ki véleményét, és vezeti le idegességét. Mindössze néhány perc kellett ahhoz, hogy a nyugalom látszat volta kiderüljön. Lássék, a kora tavaszi napban élvezők nem boldog, elégedett emberek, ellenkezőleg, szenvedő, sorsukkal elégedetlen, kiégett, reménytelen álmodozók. Nem csoda, ha Tuzenbach báró közömbös hangú kijelentése, hogy hamarosan látogatóba érkezik az új ütegparancsnok, Versinyin ezredes, egyrészt kíváncsivá - elsősorban a nőket -, másrészt beszédessé teszi a jelenlevőket. A hosszú hallgatások, az ideges reakciók után szinte egy időben halljuk Tuzenbach szavait Versinyinről, szerencsétlen házasságáról - Mása felfigyel: rokonlélek! -, látjuk az időközben a sás közül előlépett Szoljonij zongoraszéket emelgető erőművész-mutatványát és halljuk okoskodását, valamint az újságot böngésző - mikori újság? sohasem derül ki, de egy bizonyos: időtlenül régi - Csebutikin doktornak a hajhullás elleni védekezésről tartott felolvasását, miközben arra is van ideje, hogy kis noteszébe feljegyezze a hasznos tudnivalót, egyszer hátha jó lesz - mikor? -, s egy legyet agyoncsapjon. Az ismeretlennel való találkozás reménye felhúzza a zsilipeket. Irina a munka értelméről szaval, sietve társul hozzá imádója, a báró. Még az időközben a többiek közé feküdt Szoljonij tréfája is kevésbé bántó, mint különben, pedig azzal fenyegeti az orvost, hogy egyszer rosszkedvében golyót röpít a fejébe, és szavainak a kezében lévő csipkeernyővel nyomatékot is ad: megcélozza az orvost, aki nevetve - dicsekedve - mondja, hogy az egyetem elvégzése óta - jó régen volt - egyetlen könyvet sem olvasott el. Olvasni csak újságot szokott, de sokszor nem tudja, mit, és nem tudja, kiről olvas. Ezt az oldottabb hangulatot találja Csebutikin alkalmasnak arra, hogy jókedvűen elsiessen Irina névnapi ajándékáért. A névnap említése azonban ismét szomorúvá teszi a nővéreket. Mása most kedvenc verssorát dúdolja, és rezignál tan állapítja meg, hogy ezúttal csak „másfél ember" van itt - semSZABAD KA-ÚJVIDÉK
