Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Szabadka-Újvidék
SZABADKA-ÚJVIDÉK 212 GEROLD LÁSZLÓ térbe állított, szántszándékkal rémesen giccses, szenteskedő szobrok - lépten-nyomon beléjük ütköztek a szereplők a börtönfalszerűen magasba nyúló, teljes bezártságot szuggeráló, piszkosszürke falak - felettük, valahol a magasban két gyenge, sápadt fényforrás pislákol és a falakba vágott ablak- és ajtónyílások közvetítették a bent börtön-kint semmi nyomasztó érzetét, a szituáció bénító atmoszféráját. A Három nővérnek is az atmoszférája ragadja meg és tartja fogva a nézőt, aki már az előadással való találkozás pillanatában szokatlanként észleli a látványt, de teljes mértékben csak később, az expozíció alatt kerül a hatása alá. Megtévesztő az a nyugalom, amely a színházba érkező nézőt fogadja, a fehér lepellel borított, hepehupás, bokátficamítón kiszámíthatatlanul süppedő „kertben" egymás mellett fekszik Olga és Mása. Mása - talpig feketében, kissé démonosan oldalra fésült, hosszú, feketén csillogó hajjal - olvas. Kék-fehér kockás ruhában Olga sütteti magát a korai nappal. Kalapját combjára fektette. Távolabb Irina. Fehér ruhában, fehér csipke napernyővel játszadozik, gyerekként. Ő a legfiatalabb Csehov nővérei között. A hintaszékben ingujjra vetkőzött férfi elszunnyad, jólesően kinyújtózva: Tuzenbach báró, katonatiszt. Az ebédlőasztalnál a doktor, Csebutikin, aki még a lányok mamájába volt szerelmes, szokásos hírlapja fölé görnyed, harákol és el-elbóbiskol közben. Egy bokor tövében Ferapont, az elöljárósági szolga alszik, mellette a névnapi torta. A sáson át egy ingujjra vetkőzött katonatiszt látszik, Szoljonij horgászik. Ez a néma, mozdulatlan jelenet fogadja a színházba érkező nézőt. Megtévesztő fogadtatás, nem kizárólag azért, mert szokatlan, hogy az ebédlőasztal komplett terítékkel, egy nagy állóóra, a zongora - a szabadban van, mert eltűnt minden válaszfal szoba és szoba, szoba és kert között, hanem mert hamarosan kiderül: ez a nyugalom igencsak látszólagos. Félreérthetetlenné válik, hogy ez a kép nem egy kora nyári délután idilljének a mozdulatlansága, hanem a felszín alatt idegesen vibráló, leplezett, már-már elviselhetetlen nyugalomé. Olga hangja csak látszólag közömbösen emlékező, miközben elhunyt apjukról s a májusban már virágzó Moszkváról beszél. Szavaira ugyanis idegesítően kontrázik Mása fütyülése. Abbahagyta az olvasást, fekete kalapját arcára borította, és fütyül, csak fütyül - érezzük: kínjában. Máskor egy versrészletet szokott ismételgetni a végkimerülésig: „Zöld tölgy a tenger szögletében, színaranylánc a derekán.Most fütyül. Füttye a többieket idegesíti és felborzolja. Szinte a - riadalom ellenére is - megváltásnak tűnik, amikor a
