Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Szabadka-Újvidék
Változatok a teremtő kitalálásra 207 na, vajon a veszélyesen hiszékeny Orgon méltó jutalma-e Tartuffe leleplezése és börtönbe vetése. A kritikusokat is lenyűgözte az első négy felvonás, s nem akadékoskodtak az ötödik körül. Legkevésbé tudtak megbékélni a váratlan befejezéssel a vígjáték színre állítói, kivált az utóbbi évtizedekben, a klasszikusokat már közel sem annyira fenntartás nélkül tisztelő modern színházi időkben. Major Tamás Tartu ff e-alakításáról például feljegyezték, hogy amolyan III. Richárdra jellemző módon - pimaszul és gátlástalanul bejelenti, hogy gonosztevő lesz, miközben Orgon behálózásán munkálkodott, összekacsintott a nézőkkel, feltehetőleg így próbálta pótolni a szerep szükséges motivációhiányát. Ám az sem kizárt, hogy jelezni akarta: egy bordában szőttek bennünket, engem, Tartuffe-öt és titeket, nézőket. Ez a kikacsintás már több egyszerű színészi segélykérésnél, társadalomkritika is. Ennél azonban lényegesen jelentősebb a zárójelenetnek az az átértelmezése, melyre egy magyar és egy szovjet előadás mutatott példát. Babarczy László „nagy rendezői leleménye" az „utolsó felvonás tragikus légköre volt". Ahogy a kritikus írja „...egy létében fenyegetett családot láttunk a színpadon, akik úgy rettegnek a föléjük hatalmasodott szemforgatótól, mint annak a bizonyos orosz kisvárosnak polgármesteri családja a revizortól. Ennek a rémületes atmoszférának volt következménye a darab befejezése is. Tartuffe letartóztatása után nem roppan össze, hiányzik belőle a bűntudat, keményen szembenéz velük, dacosan vállalja eddigi tetteit, míg a többi szereplő nyájként zsúfolódik tablóba a színpad másik oldalán. Tartuffe egyenes derékkal távozik Orgon házából, de előbb még megvetően végigméri a hátramaradottakat, akik nem tudnak megmenekülni önnön hiszékenységük csapdájából, és csak egy mesebeli királyi kegyelem szabadította ki őket ugyanolyan valószínűtlen vígoperai fordulattal, mint a Koldusopera végén a királynő lovashírnőke". Nagyon hasonló ehhez Ljubimov Tartuffe-rendezése: „...általános boldogság ömlik szét a színpadon. Táncolnak örömükben, szól a dzsessz, az arcukon széles ostoba mosoly jelenik meg. Tréfásan megdorgálják ujjúkkal Orgont hiszékenységéért, korholólag csóválják fejüket Tartuffe felé, és örömükben nem veszik észre, hogy aranyozott kézbilincsével nem vezették el; - továbbra is ott maradt közöttük, sőt velük táncol, kiveszi részét az általános vigasságból." Ebbe az értelmezés-családba tartozik Harag György Tartuffe-rendezése is. Ő is komorra és nem jókedvűre hangszerelte az előadást. S ilyen tónusban, néhány jelentéktelen húzástól eltekintve, egy az egyben végigjátszatja Moliére darabját. A fordulat csak azután következik, amikor az összetolt, lepedővel iKA-ÚJVIDÉK
