Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Nagy Béla: Színház és dramaturgia
Színház és dramaturgia 19 logba. Tehát teljesen más lehet a belső igény, mint a közönségigény. Lehet, hogy művészprofilú színházakat igényelnénk, ahogyan Vásárhelyen egy rövid időszakra több szerencsés körülmény összejátszása folytán sikerült megteremteni a tényleg egyedülálló Székely Színházat. Úgy érzem: nagyon egyenetlen a színvonalunk. Azt is ki merem mondani, hogy le vagyunk maradva. Le vagyunk maradva rendezőileg, színészileg, díszlettervezőileg. Stílusban vagyunk lemaradva. Persze itt-ott mindig történnek kísérletek, de az az érzésem, hogy általában öreges a színházunk. Túlságosan a közönség uszályában megy. Bizonyos körülmények is közrejátszanak abban, hogy a konzervativizmusunk megmaradjon. Ez általános jellemvonás mind a hét színházunk esetében (a főiskola fiatal és dinamikus Stúdióját is ideszámítom). Mindezt azért merem kijelenteni, mert én magamat is mindig - azt hiszem - nyílt önkritikával nézem. Tehát be merem vallani a sokszor népszerűtlennek tűnő véleményt, és - nemcsak magamnak. Tehát úgy érzem, hogy a jelenlegi állapotunk - most minden körülménytől eltekintve, és attól nem befolyásolva - helyben topogó színházat mutat. Nem tudom biztosan, hogy Sztanyiszlavszkij mondta-e: egy színjátszás, ha megreked, nem a múlthoz, a közelmúlthoz nyúl vissza, nem a közelmúlt színházánál marad, hanem sokkal régebbi színjátszásra utal vissza. S ezt munka közben Kolozsváron is tapasztalom: olyan színészek, akik híresek voltak arról, hogy a közvetlen emberi beszédet, a természetes viselkedési módot már tíz-tizenöt-húsz évvel ezelőtt elsajátították, most valami furcsa módon patetizmusba, retorizmusba mennek át. Amikor fiatalok voltunk - a negyvenes évek közepén-végén - már felvettük a harcot az öregekkel szemben: hogy hagyjuk a pátoszt, a teatralitást, és vezessünk be egy új emberi hangot! S most visszatér mindaz, ami ellen hadakoztunk. A stagnálás tehát nemcsak egy helyben topogást jelent, hanem visszafejlődést is.- A napokban egyik színművészünk pályája kezdetéről szólt s a következőket fogalmazta meg: a marosvásárhelyi Székely Színház már akkor Sztanyiszlavszkij szel lemében játszott, amikor ennek iskoláját még nem is ismerte. Ez a magyarázata annak, hogy a színház hagyományosan realista játékstílusa csupán - divatos kifejezéssel - új dimenziókat kapott a Sztanyiszlavszkij-féle elmélettel való találko zás után. Ez a felfogás aztán az ötvenes évek nagy korszakát követően tovább élt, szinte megmerevedve, a hatvanas években is. A rendező Tompa Miklós, a színész Kovács György neve fémjelzi a nagy korszakot. Mi a magyarázata annak, hogy Vásárhelyen történt meg az az áttörés, amelyet Nagy István Özönvíz előtt című drámájának 1971. március 20-i bemutatója jelentett. S amelyről Kántor Lajos a következőket írja: „Azóta is - tehát 1971-ről van szó - vízválasztónak tekintjük ezt az előadást a romá-BESZÉLGETÉS
