Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Magyarországi előadások

KÖLT AI TAMÁS

Találkozás egy gipszszoborral

Kisfaludy-játék

A színész a disztichonos elégia közismert első két sorát szavalja - „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek / Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!" -, amikor belebotlik a költő, Kisfaludy Károly jókora gipsz mellszobrát cipelő statisztába. A jelképekkel terhelt pillanat meglehetősen kényes. Az ijedt statiszta már másodszor-harmadszor óvakodik be a színpadra, megfelelő helyet keresve terhének, a színész pedig a szerző vígjátékának nemzeti érzületű hőseként citálja a pátoszos verskezdetet darabbeli szerelme fülébe. A tanácstalan utókor találkozik a gipszszoborrá merevített klasszikussal. Az iskolai tananyag a színház élő valóságával. Egy társulat a névadójával.

Csakugyan: hová tegyük a mellszobrot? Hol a helye mai művészeti tudatunkban Kisfaludy Károlynak?

Amikor híre kelt, hogy Harag György Kisfaludyt rendez a győri Kisfaludy Színházban, biztosak lehettünk benne, hogy nem kötelező olvasmány fölmondására készül, hanem klasszikus-ébresztésre tesz kísérletet. Mi tagadás, rászorulunk arra, hogy a magyar drámai hagyomány ápolását buzgón emlegető rendezők helyett valaki csakugyan neki is lásson - legalább kiásni egy-két mélyen eltemetett gyökeret. Például Kisfaludyt, akire az utóbbi években rárakódott némi földréteg.

Miért épp Kisfaludy? A rendező és a győriek kapcsolata, a színház névadójának évfordulója - a bemutató napján volt százötven éve, hogy meghalt - bizonyára elegendő magyarázattal szolgálna a legtöbb hasonló esetben. Ha nem tudnánk, hogy Harag György aligha rendez évfordulós előadást. Vagy ha igen, akkor fölhasználja a „megrendelést", hogy a végére járjon valaminek.

Tőle magától tudjuk, hogy amikor nekikezdett a munkának, nem volt határozott fogalma arról, hová fog eljutni. Arról még kevésbé, hogyan. Ez a bevallott bizonytalanság nem azonos a rendezői koncepciótlansággal. Ellen