Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Magyarországi előadások
Találkozás egy gipszszoborral 193 kezőleg, azt a sokkal fáradságosabb „koncepciót" jelenti, amely nem egy előzetes elképzeléshez töri hozzá az előadást, hanem, menet közben formálva annak anyagát, a munkafolyamat részének, legfőbb rendezői elvnek tekinti magának az anyagnak a fölfedezését. Ami adott esetben a Kisfaludyrejtély „megfejtésével" egyenlő. Könnyen belátható, hogy Haragot miért érdekli a Kisfaludy-rejtély. Az tudniillik, hogy miképpen vált belőle holt színház. Amióta a klasszikusok ápolásához kevés az eminens leckefölmondás, vígjátékai is kikoptak a repertoárból. Tragédiáihoz pedig hosszú évtizedek óta nem nyúl senki. Ugyanakkor a XIX. század elején Kisfaludy nemcsak egyike az irodalom vezéreinek, hanem sikeres drámaíró is. Miközben Katona Bánk bánja észrevétlen marad, őt ünnepli a közönség. (Igaz, a Bánkot betiltja a cenzúra, mint ahogy Kisfaludy pandandarabját, a Zách Klárát is.) Katona rossz véleménnyel van Kisfaludy Ilkájáról, Kisfaludy viszont nem méltatja válaszra Katona levelét, amelyben figyelmébe ajánlja a Bánkot. S ebben aligha kölcsönös féltékenységet kell látnunk. Maga Kisfaludy lesújtó öniróniával nyilatkozik első drámájának „hazapufogtató" szelleméről, „bundás indulatairól". Később darabjait is a nemzeti fölbuzdulás romantikája emeli magasra. Nemzeti Színház híján az alkalmi színtársulatok tomboló sikerű előadásai a polgári nemzetté válásért folyó harc részévé válnak egy közösségteremtő (vagy legalább erre törekvő) korban, a reformkor előestéjén. Törvényszerű, hogy a társasági ember, az új „értelmiségi" nemzedék képviselője, a „polgári író" Kisfaludy válik - ha rövid időre is - vezéralakká. Ez a lendítőerő elég ahhoz, hogy korai halála után mint jelkép, sőt valódi közösségteremtő tényező éljen tovább a nevét fölvevő Kisfaludy Társaságban. Az eddigiekből nem nehéz arra következtetni, hogy a Kisfaludy-darabokat aktuálpolitikai és nem esztétikai értékük vonta körül glóriával, s ennek megfelelően a társadalmi-történelmi fölhajtóerő megszűnése után mindjobban kiütköztek művészi fogyatékosságaik - tragédiáinak dagálya, vígjátékainak franciás szokványossága. Hogy ez így van-e, annak munkahipotézisként való cáfolatára elő kell venni és mai szemmel megvizsgálni magukat a drámákat. Harag látszólag megkerülte a szembesítést, amikor nem egyetlen Kisfaludy-drámát állított színpadra, hanem egy előadásban egyszerre ötöt: a Tatárok Magyarországbant, a Stibor vajdát, A kérőket, a Csalódásokat és a Zách Klárát. Öt lehet kevesebb is, mint egy. A szerző mai szellemét megidéző, dramaturgiailag átkomponált előadás bizonyos meggondolás szerint kényelmesebb, mint megküzdeni az egyes darabokkal. Csakhogy Harag valószínűleg tu-MAGYARORSZÁGI ELŐADÁSOK