Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Nagy Béla: Színház és dramaturgia
BESZÉLGETÉS 18 NAGY BÉLA Nálunk a magyar színházak stílusa teljesen egyforma: és ez elsősorban a stílustalanság. A mi színházunknak ugyanis nincs profilja. Minden olyan kérdésfelvetés, tanulmány, amely ezeknek a színházaknak a profiljáról beszél, szerintem felületes és nem igaz. A profil nagyon ritkán születik meg egy színházban, nagyon ritka az, hogy egy színház előadásai mindig, bármilyen körülmények között felismerhetőek legyenek. A világban is nagyon kevés példát tudnék mondani erre. Peter Brooknak sincs ilyen színháza, az ő stílusa sem felismerhető. Az önálló arculatot legjobban talán Ljubimov Taganka színházával példázhatnám. O egy összeszokott csapattal kialakított egyfajta játékmodort, egyfajta kifejezési eszközt, amely roppant dinamikus és széles. De abban a pillanatban, amikor egy nálánál jobb vagy hasonló képességű moszkvai rendező mint vendég egy teljesen más (különben nagyon jó) előadást rendezett, azt annyira idegen testnek érezte a saját színházában, hogy hamar le is vette a műsoráról. Nem illett bele a színháza profiljába. Nálunk mindez abszolút spontánul alakult ki. Ez régen is így volt. Mi tulajdonképpen azt a tradíciót hordozzuk, amit a két világháború között Kolozsváron a Thália képviselt, ahol prózai darabokat, operát, operettet, bohózatot, kabarét játszottak. Mindent. Még akkor is erre kényszerültünk, amikor nem volt ilyen intenzív kabaré-roham, mint most Marosvásárhelytől Váradig, Szatmártól Sepsiszentgyörgyig és Temesvárig. (Kabarén ekkor az olyan vidám revü vagy esztrád műsort kell érteni, amelyben a zenés-táncos műsorszámokat politikailag steril vidám jelenetek szakították meg. Szerk.) Tehát a színházaink különböző minőségű darabokat, különböző minőségű előadásokat és különböző színvonalú rendezvényeket mutattak be. Mindig minden attól függött, hogy egy rendezőnek az adott pillanatban sikerült-e egy előadást összehoznia vagy sem, de a stiláris jegyek nem voltak és - gondolom - ma sem felismerhetőek a romániai magyar színjátszásban. Nagyon hibrid ez a színjátszás, nagyon eklektikus - nem tudom, még milyen idegen szót találjak ki rá -, nagyon vegyes. Mondom: nincs is lehetőségünk egy markáns profil kialakítására, csak akkor, ha olyan stúdió jellegű kis színházaink volnának, amelyekben mindig ugyanolyan fajta produkciókat mutathatnánk be. De erre nincs lehetőség. Mi „ahogy esik, úgy puffan" alapon csináljuk az előadásainkat. Ez azért nem ennyire vulgáris, de végső soron mi mindig azt tesszük, amit kell, tehát ami szükséges. Nekem most történetesen a Csongor és Tündét kell megrendeznem, tehát azt csinálom. Néhány héttel vagy hónappal ezelőtt az Édes Annát rendeztem Jugoszláviában, és most beleestem egy egészen más do-
