Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Magyarországi előadások

Fénysugarak a sötétség birodalmában

165

Gyors változással a deszkazuhatag elemeire bomlik, és kirajzolódik előttünk egy középen csúcsban összefutó, átjárókkal megtört építmény. (Kabanovék házát, szakadékot, templomot, romos falusi tájat egyszerre jelez.)

Mielőtt a darab cselekménye ténylegesen elkezdődne, félelmetesen nyomasztó, látomásos némajelenetet látunk, félig homályban tartva. Körmenetre emlékeztető, rafinált koreográfia szerint a teljes szereplőgárda felvonul a színpadon. A masszaszerűen hömpölygő tömegből néha plasztikusan felismerhetővé válik egy-egy jellegzetes arc, gesztus. A realista festők aprólékosságával kirajzolódik egy élesebben jellemzett alak, mint például Gyikoj - a bornírt zsarnokság szobra. A Kabanov család mint egy mozdulatlan szoborcsoport, inkább jellegzetes kompozíciója révén hangsúlyozódik. A család belső hierarchikus rendje világosan követhető, ahogy a fény kiemeli őket a tömeg egyformaságából. Egyes határozott arcvonások ellenére, az egész képre mégis a zártság, arcnélküliség jellemző. Ez az emberfolyam kopottas (a ruhák a deszkadíszlet színeihez közelítenek), jellegtelen színeivel szinte teljesen beolvad a környezetebe, egyedül Borisz hat idegenül, városias, fehér öltönyében. A kép groteszk látomásjellegét még jobban kiemeli a rézfúvókon és a pufogó nagydobon megszólaló zene. Temetői muzsika ez, fanyar ízekkel kevert gyászos keringő. Képletesen a másvilágba, a régmúltba kíséri e furcsa, félhomályos alakokat. A tisztára söpört rivalda lehetővé teszi, hogy a pár bemutatkozó, de helyét szüntelenül változtató szereplő egy egész város lakosságát jelképezze. Mozgásukat semmilyen díszletelem nem akadályozza.

Ez a gyászos tér statikusságában Kuligin megjelenésével változik meg. Arcának másságával, dinamikus mozgásával szétrobbantja ezt a tablószerű totálképet. Nagy, rózsaszín művirágokkal díszített fával hadonászva jár-kel az emberek között, de ők igyekeznek tudomást se venni róla. Kuligin a természet szépségéről, gyönyörű panorámáról beszél lelkendezve. A szürke arcok, a lepusztult környezet kontrasztja különös feszültséget biztosít a színész szavainak. Kuligin az egyetlen ember, aki az egész színpadot teljes szélességében, határtalanul birtokolja. Az ezermester-mechanikus, ahogy a városlakók Kuligint, a „művész-bohócot" lesajnáló gesztussal nevezik, rögtön a dráma elején megfogalmazza ítéletét. A színen rajta kívül csak Borisz van, neki mondja: tulajdonképpen verset akarna írni erről, de nem teheti, hiszen akkor „megennék elevenen". így inkább találmányai mögé rejti véleményét. Kitart álmai mellett, legyen bár az az álom perpetuum mobile, májusfa vagy villámhárító. Költői figura, nem a cselekmény szintjén, hanem mélyebb, képletesebb szálakkal kapcsolódik a dráma valódi főszereplőjéMAGYARORSZÁGI ELŐADÁSOK