Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Magyarországi előadások

ABLONCZY LÁSZLÓ

A helytarthatatlanság drámája

avagy három disputa a muszáj és a lehetetlen kérdéséről, ahogyan a felsőbbeknek engedelméből Székely János darabját előadták Kelet-Közép-Európa magyar színjátszói a gyulai Várszínházban Harag György elgondolásában

Gyülekezünk a sok évszázados téglavár tövében; bőrpántos katonák s a nézőtér majdani megszállói, a nézők együtt melegszünk az őrtűz égrecsapó lángjainál. A csillagos égbolt alatt a vöröslő félhomályban ez a gomolygó készülődés különös hatással szivárogtatja belénk az időt. A tűz fényénél közeli ismerősök, sokszor látott ismeretlenek, kosztümös szereplők beszélgető s árnyalakjait látjuk hullámzani. Oly természetes és átélhető, már-már nem is kosztümös, hanem valóságos közeg részévé kezdjük tudni magunkat farmernadrágban, pulóverben és pokrócot szorongatva: a pillanat időjárásának realitásával is együtt élve. S mégis, szinte észrevétlen lépkedünk hátrébb az időben, hangolódunk az azonosság érzésében. Önmagunkba hatolunk, pontosabban: a megérzés, a felérzés működik bennünk, amidőn egyre zavartalanabb, egyre természetesebb, hogy tógás és fegyveres személyekkel élvezzük a tűz melegét.

S mennyire más a tűz, milyen keményen, kérlelhetetlenül fénylő pont, amikor hatalmas döndüléssel kinyílik a vaskapu, s immár a vár udvaráról, a nézőtérről látjuk a lobogást! Katonák vonulnak előtte, a helytartóval, Petroniussal az élen. Fegyelmezett és kérlelhetetlen csapat. Az őrtűz innen tekintve már a megszálló légiók táborozási helyéül világok Akárha mi is bevonulhattunk volna onnan; parancs kérdése, hogy miféle meg nem vitatható akcióban kell szolgálatossá lennie a történelmi embernek. Ezennel csak magunkba tekinthetünk és az éljenzést konstatálhatjuk: Caligula! Caligula! Caligula! S máris szívünk köré is pokrócot csavarnánk, némi melegítésképp, mert a történelmi idő járása máris fújja a hűvös szeleket, ígérkezik a kemény idő, Weöres Sándor képével szólva: a történelmi tél itt fütyül immár. Hideggé és jegessé vált az őrtűz lángja.

Az éltetett persze, mint legtöbbször, most sincs jelen. Ő csak a médium, hogy a szertartás elkezdődjék. Ő a távoli, a sosem látható, a nagy hivatkozás, a végső ok, aki személytelen személyességével a cérna, amellyel két