Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Magyarországi előadások
MAGYARORSZÁGI ELŐADÁSOK 150 KÖLT Al TAMAS hogy valójában mindig csak ott van szükség mentségre, ahol egyáltalán nincs mentség. Ebben az összefüggésben a császár halálhírének (egyébként történelmi tényekre alapozott) bejelentése valószínűleg nem a helytartó tettének pátoszát hivatott csökkenteni azzal, hogy fölöslegesnek tünteti föl passzív ellenállását, hanem éppen ellenkezőleg: arra utal közvetve, hogy tisztességesnek maradni a saját lelkiismeretünk kedvéért is megéri, függetlenül attól, hogy erre „objektíve" szükség volt-e vagy sem. Ez az erkölcsi imperatívusz lehet a darab legfontosabb konzekvenciája. S bár Székely itt lezárja a történetet, azért történelmei tudatunkkal nem nehéz továbbgondolni. Ebben az esetben pedig számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy valaki még számon kérheti Petronius tétlenségét. Az sincs egészen kizárva, hogy az új császár szintén elküldi a szobrát Szíriába... Valószínűleg mégsem véletlen, hogy a Caligula helytartója nem az évszázados keserű tapasztalatok levonásával fejeződik be. Ezúttal érthetően fontosabbnak látszott az erkölcsi példa erejét hangsúlyozni, arra csengetve ki a végszót, hogy a „tartományban" is meg lehet maradni európainak, a maga helyén mindenki megvívhatja a saját tétlen háborúját. Ilyen értelemben válhat a darab általános példázattá (mert azért: ezzel a moralizáló hatalmi fölfogással egy valódi római birodalomban egy ilyen Publius Petronius - noha eredeti történelmi modellje a tényeket tekintve ugyanígy cselekedett - nem hogy Szíria helytartója, hanem egy légió centúriója sem lehetne). A dráma metaforája magára az előadásra is érvényes. Harag György a szó legnemesebb és legteljesebb értelmében európai személyiség, rendezése kizárólag a mai színház legnagyobbjaihoz mérhető. Nemcsak a gyulai várjátékok másfél évtizedes történetében nem emlékszem ehhez hasonló kiemelkedő előadásra, kevés olyan produkciót láttam ugyanebben az időszakban - itthon és külföldön -, amelynek formai fegyelme, tiszta logikája, érzelmi és intellektuális ereje, minden részletében végiggondolt és arányosan összeillesztett kompozíciója olyan tökéletes műegészt hozott létre, mint amilyen Harag rendezése. Tanítani lehetne ezen az előadáson a rendezői ökonómiát. Nem hangzik el egyetlen fölösleges szó, nincs haszontalan gesztus vagy mozdulat, minden egyes pillanat tartalmas, és az összefüggés része. Az amúgy is karcsú, tömören fogalmazott darabból egyetlen kötőszót sem lehetne kihúzni a fogaskerekek illeszkedésével előregördülő gondolatsor megsértése nélkül; annál kevésbé, mert nem „szép" és „költői" mondatok hangzanak el, mint történelmi darabjaink zömében, hanem érvelő, dinamikusan előrelendítő, színpadképes mondatok, amelyek profán lí-
